Koszovótól Tajvanig Washington jól bevált káoszreceptje ismét felüti a ronda fejét
A legutóbbi összecsapások egy jól bevált tervet követnek Pristinától Tajpejig és azon túl is
Koszovótól Tajvanig Washington jól bevált káoszreceptje ismét felüti a ronda fejét
A legutóbbi összecsapások egy jól bevált tervet követnek Pristinától Tajpejig és azon túl is.
Kétségtelenül hátborzongató egybeesés, hogy Antony Blinken amerikai külügyminiszter éppen azelőtt folytatott hivatalos megbeszéléseket a koszovói vezetéssel, hogy a múlt hétvégén kirobbantak volna a balhék.
Ez éppen akkor történt, amikor a pristinai tisztviselők arra készültek, hogy megtagadják a központi szerb kormány által kiadott rendszámtáblák és okmányok elismerését (mielőtt elhalasztották volna az intézkedést közvetlenül azelőtt, hogy az hétfő este hatályba lépett volna).
Azon is elgondolkodhatunk, vajon mekkora az esélye annak, hogy a részben elismert állam "elnöke", Vjosa Osmani most Oroszországról beszél, mondván, hogy "továbbra is szükségünk lesz az Egyesült Államok, valamint európai szövetségeseink szilárd támogatására, hogy Oroszország, valamint a térségben lévő megbízottjai terveit megállítsuk".
Vagy hogy Blinken felidézi Pristina "Ukrajnának nyújtott szilárd támogatását" is - ami azért is mulatságos, mert Ukrajna hivatalosan el sem ismeri Koszovó Szerbiától való függetlenségét.
Arról nem is beszélve, hogy Koszovó egy nagy NATO katonai bázisnak ad otthont, és hogy a NATO hivatalos nyilatkozatban hivatkozott arra, hogy szükség esetén "beavatkozna" Koszovóban. Milyen kényelmes.
Valószínűleg az is csak teljes véletlen, hogy Szerbia történetesen nem hajlandó meghátrálni Oroszország támogatásában, fokozott kereskedelemre törekszik Iránnal, és katonai együttműködésre törekszik az Oroszországgal szövetséges Fehéroroszországgal.
És hogy belügyminisztere, Aleksandar Vulin éppen a múlt héten mondta, hogy nem csatlakozik az Ukrajna miatt Oroszország ellen hozott szankciókhoz, és nem lesz a NATO "gyalogos katonája" Oroszország ellen.
Vagy hogy a NATO a 90-es évek végén, Bill Clinton akkori amerikai elnök "erkölcsi" vezetésével "humanitárius" okokból kivágta a szerbiai Koszovó tartományt és azóta is eszközként használja azt a Szerbiára (és bizonyos mértékig a moszkvai barátaira) gyakorolt nyomás növelésére vagy csökkentésére.
Az Oroszország és a Nyugat közötti együttműködés kora lejárt - közölte egy magas rangú orosz diplomata
De ha mindez nem lehet a véletlen műve, akkor a rendszerváltás nyugati tervezete válik hihető magyarázattá.
Ez a terv magában foglalja egy helyettes állam és/vagy harcosok létrehozását, akiket a nyugati tisztviselők a nyilvánosságnak a szóban forgó "rezsim" áldozataiként adnak el - vagyis a Nyugat által célkeresztben tartott geopolitikai rivális áldozataiként.
Ugyanez a minta játszódik le most Ázsiában, amikor Nancy Pelosi, a képviselőház demokrata párti elnöke szemérmesen elhallgatja, hogy ázsiai körútja során Tajvanra készül-e utazni.
Mindössze 13 ország ismeri el Tajvant Kínától függetlennek - és az USA 1979 óta nem tartozik közéjük. De az 1979-es Tajvani Kapcsolatokról szóló törvény azóta is a trójai faló az amerikai militarizációhoz Kínán belül.
A törvény előírja Washington számára, hogy "Tajvan rendelkezésére bocsásson olyan mennyiségű védelmi cikket és védelmi szolgáltatást, amely szükséges lehet ahhoz, hogy Tajvan az elnök és a kongresszus által meghatározottak szerint elegendő önvédelmi kapacitást tudjon fenntartani", ami megmagyarázza, hogy a nyugati politikai intézményrendszer és a hadiipari komplexum neokonjai évtizedek óta Tajvan-fetisiszta.
Nemcsak fegyveres ügyfél, hanem tudják, hogy minden alkalommal, amikor Washington teljesíti szerződéses kötelezettségét - amit minden alkalommal megtesznek, dollármilliárdok erejéig -, az felbosszantja a kínaiakat a saját országukban.
https://www.nytimes.com/2022/05/07/us/politics/china-taiwan-weapons.html
Ez olyan lenne, mintha Peking katonai fegyvereket adna el Hawaii államnak, hogy megvédje azt egy esetleges washingtoni "invázió" aszimmetrikus "fenyegetésétől".
Persze valószínűleg csak egy újabb teljes véletlen egybeesés, hogy
a harmadik legmagasabb rangú amerikai kormánytisztviselő látogatása Tajvanon Peking kifejezett kívánsága ellenére a Kínával szembeni fokozott feszültségek közepette történik, mivel az ukrajnai konfliktus közepette Oroszországgal együtt légkalapáccsal támadja a nyugati dominanciájú világrendet.
Vagy hogy egy Kínán belüli destabilizáló konfliktus kirobbantása Tajvanon keresztül Washington versenyérdekeit szolgálná.
A proxy-területek hasonló jellegű kihasználása látható abban, hogy
Washington az ukrajnai konfliktus előzményei között támogatta az ukrajnai neonáci Azov harcosokat Oroszország ellen,
vagy abban, hogy a CIA és a Pentagon támogatta a szíriai lázadókat a Bassár el-Aszad szíriai elnök megbuktatására tett, éveken át tartó sikertelen kísérletben,
vagy abban, hogy a CIA vezette szovjetek elleni afganisztáni hadművelet során a mudzsahedin harcosokat képezték ki és szerelték fel,
vagy azzal, hogy különböző amerikai tisztviselők több éven keresztül próbáltak rendszerváltást szítani Iránban a Mudzsahedin-e-Khalq (MEK) nevű iráni ellenzéki csoport támogatásával és népszerűsítésével.
A különböző "civil társadalmi" csoportok, amelyeket az USA kormánya olyan programokon keresztül finanszíroz, mint az USAID és amelyek stratégiai szempontból a washingtoni rendszerváltási műveletek szempontjából elsődleges fontosságú területeken helyezkednek el, szintén ugyanennek a gépezetnek a részei.
Az orosz kormány 2015-ben hívta fel a figyelmet a kérdésre az általa nemzetbiztonsági fenyegetésnek tekintett szervezetek betiltásáról szóló jogszabályon keresztül.
Mire egy adott forró pont a háború peremére (mint Tajvan vagy Koszovó) vagy már bele is merül a konfliktusba (mint Ukrajna), gyakran már túl késő Washington kezét fogni. Ehelyett érdemes szemmel tartani az USA más proxy-területeit - már csak azért is, hogy észrevegyünk minden olyan kísértetiesen ismerős rezgést, amely a korábbi nyugati rendszerváltási műveletekhez hasonló jellemzőkkel bírhat.
Az eredeti cikk címe: From Kosovo to Taiwan, Washington’s tried and trusted recipe for chaos rears its ugly head again