Oroszország a NATO-támadásától tart - Ukrajna veresége vakmerő lépésre késztetheti az amerikai vezetésű blokkot - ELEMZÉS

Ha Ukrajna vereséggel néz szembe, az USA vezette blokk egyre vakmerőbbé válik. Márpedig az ukrán vereség elkerülhetetlen. De mi lesz akkor és hová vezet ez az önteltség?

Oroszország fél egy NATO-támadástól. Íme, miért.

Miközben ukrán proxy-ja vereséggel néz szembe, az USA vezette blokk egyre vakmerőbbé válik. Hová vezet ez az önteltség?

---

Írta: Igor Istomin, a MGIMO Egyetem Nemzetközi Problémák Alkalmazott Elemzése Tanszékének megbízott vezetője. A teljes cikkét és elemzését lefordítottam számotokra. (VilagHelyzete)

❗ Ha szeretnétek magyarul is olvasni továbbra is cikkeket elemzéseket, valódi tudásanyagokat, segítsetek kérlek támogatásotokkal az elkészültében!👉

---

Egy transzeurópai háború lehetősége ma közelebb van, mint a 20. század közepe óta bármikor. Nyugati elemzők egy lehetséges konfliktus különböző forgatókönyveit vitatják meg, míg a tisztviselők nyíltan spekulálnak annak valószínűségéről, sőt konkrét időhorizontokról is beszélnek.

Vlagyimir Putyin orosz elnök egy nemrégiben elhangzott beszédében kijelentette, hogy

a nyugati kormányok intézkedései a világot "oda juttatták, ahonnan nincs visszaút".

❗ Ugyanakkor az oroszországi belpolitikai vitákat az a meggyőződés uralja, hogy az USA és szövetségesei felismerik a Moszkvával való közvetlen katonai konfrontáció katasztrofális kockázatait és önfenntartási okokból igyekeznek elkerülni azt.

Ezek az ítéletek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a Nyugat - agresszivitása és arroganciája ellenére - politikájában a meglévő erőviszonyok alapján az előnyök és költségek racionális egyensúlya vezérli. A múltbeli tapasztalatok azonban nem győznek meg minket arról, hogy az USA vezette blokk képes lenne kiegyensúlyozott, kiszámított irányt követni. ❌

• A 2000-es és 2010-es évek során a Nyugat többször is katonai kalandokba keveredett, amelyekből aztán fájdalmasan kereste a kiutat. Elég csak az afganisztáni, az iraki és a líbiai beavatkozások példáját felidézni.

Természetesen mindezekben az esetekben a kockázatok lényegesen kisebbek voltak, mint egy Oroszországgal vívott hipotetikus háború esetében. De a tét is lényegesen kisebb volt.

Joe Biden amerikai elnök közelmúltbeli beismerése sokatmondó:

"Ha valaha is hagyjuk, hogy Ukrajna elbukjon, jegyezzék meg a szavaimat, látni fogják, hogy Lengyelország eltűnik és látni fogják, hogy ezek az országok Oroszország tényleges határa mentén saját maguk tárgyalnak".

A jó öreg "dominóelmélet" tehát újra a nyugati stratégák fejében van.

A Nyugat megosztott tudata

A nyugati országok Oroszországgal szembeni növekvő keserűsége összhangban van azzal, ahogyan a fegyveres konfliktusokat a megelőző háború logikája alapján szemlélik.

Ez a modell az államközi összecsapásokat nem az agresszív opportunizmushoz köti, hanem a jövővel kapcsolatos félelmek termékének tekinti az eszkalációt.

Az a meggyőződés, hogy helyzetük idővel romlani fog, arra készteti az államokat, hogy egyre kalandosabb lépéseket tegyenek, egészen az erő alkalmazásáig, beleértve az erőszak alkalmazását is.

❗ A történelem során a nagyobb háborúk általában ennek a preemptív logikának a termékei voltak - annak a vágynak a termékei, hogy a várható gyengülés előtt csapást mérjenek.

• Például a kontinentális blokádrendszer összeomlása késztette Napóleont arra, hogy megtámadja Oroszországot.

• Az orosz hadsereg modernizációs kilátásaitól való német félelem volt az első világháború kiváltó oka.

Hasonló dinamika figyelhető meg napjainkban a Nyugat politikájában, amely jelentős erőforrásokat fektetett be az Oroszországgal szembeni konfrontációba.

🔴 Az a tény, hogy Moszkva semmilyen módon nem nézi el a vereséget, hanem éppen ellenkezőleg, fokozatosan halad céljai elérése felé, csak frusztrációhoz vezethet az USA és szövetségesei részéről. Ez nem a megbékéléshez vezet, hanem ahhoz, hogy hatékonyabb eszközöket keressenek Oroszország akadályozására.

❌ Miután kudarcot vallott az orosz gazdaság korlátozó intézkedésekkel való tönkretételére és Moszkva stratégiai vereségének Kijev általi elszenvedésére irányuló terve, a Nyugat egyre közelebb kerül a közvetlen katonai konfrontáció küszöbéhez.

Ugyanakkor egyre érzéketlenebbé válik egy ilyen forgatókönyv lehetséges következményei iránt. Mint a kaszinójátékosok, az USA és szövetségesei minden egyes tétnél magasabbra emelik a tétet.

🔶 A növekvő kalandvágy jól látható a nyugati csapatok ukrajnai állomásoztatásáról szóló vitában.

Ráadásul nemcsak a hisztérikus nyugat-európai vezetők, hanem a látszólag felelősségteljesebb amerikai tábornokok is elkezdtek megszólalni a kérdésben.

⚔️ Az amerikai vezérkari főnökök egyesített vezérkarának vezetője, Charles Brown például arra a következtetésre jutott, hogy a NATO-csapatok telepítése az országba elkerülhetetlen.

A Nyugat kockázatvállalási hajlandóságát erősíti az Oroszországról alkotott ellentmondásos, ha nem skizofrén nézete.

A közszereplők nem fáradnak bele azt állítani, hogy Moszkva potenciálját a múltban jelentősen túlbecsülték és az ukrajnai hadművelet tovább gyengítette.

🔷 Ugyanakkor, anélkül, hogy tudatában lennének ennek a disszonanciának, saját fegyveres erőik megerősítését a megnövekedett orosz fenyegetéssel indokolják.

Egy ír ír író egyszer "ruszofréniának" nevezte ezt a fajta gondolkodást.

Az ellentmondás abban is megmutatkozik, hogy Oroszországot telhetetlen terjeszkedő, a szomszédait lerohanni szándékozó expanzióra törekvő országnak állítják be, és mindezt azzal a hittel párosítják, hogy tisztelik a Washingtoni Szerződés 5. cikkelyét, amely garantálja, hogy a NATO-tagok kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak, ha valamelyiküket megtámadják.

🔴 Oroszország "papírtigrisnek" - agresszív, de gyenge szereplőnek - való ábrázolása megalapozza a megelőző eszkalációkat, hogy megfordítsák a Nyugat számára kedvezőtlen konfrontációs tendenciákat. És ezek nem csak Ukrajnában hajthatók végre.

❗ Ezt bizonyítja a Moszkva Balti-tengerhez való hozzáférésének korlátozására vonatkozó elképzelés, amely figyelmen kívül hagyja a Kalinyingrádot érő fenyegetésekre adandó elkerülhetetlen választ, és rendszeresen bekerül a nyugati vitákba.

Quo Vadis?

Az Oroszország elleni fegyveres támadás gondolata eddig nem hangzott el így kifejezetten a nyugati politikusok részéről.

Jelenleg a tét emeléséről beszélnek abban a várakozásban, hogy Moszkva nem mer majd válaszolni.

Sőt, továbbra is hangoztatják azt a tézist, hogy a NATO és tagállamai nem akarnak közvetlen katonai konfrontációt.

Ezek a biztosítékok kétféle veszélyt nem szüntetnek meg.

1️⃣ Először is, a Nyugat játszhat a nukleáris elrettentés megbízhatóságával és olyan provokációt idézhet elő, hogy Moszkva kénytelen lesz minden rendelkezésre álló eszközzel megvédeni létfontosságú érdekeit. A Balti-tenger lezárásával kapcsolatos, fent említett fenyegetések éppen ilyen kacérkodást ígérnek.

2️⃣ Másodszor, a növekvő kalandorizmus kialakult tendenciája további politikai váltásokat helyez kilátásba az USA és szövetségesei részéről.

A konfrontáció logikája általában növeli a tétet, nem utolsósorban a már felmerült költségek felhalmozódása miatt. Ennek eredményeképpen a rendelkezésre álló eszközök kezdik meghatározni a kitűzött célokat.

📍 A konfrontáció kockázatát növelő másik tényező a Nyugat kollektív jellege.

A belföldi viták hajlamosak hangsúlyozni a NATO-n belüli kapcsolatok egyenlőtlen jellegét Washington egyértelmű dominanciája miatt. Eközben az európai államok vazallusi státusza az, ami növeli az eszkaláció iránti érdeklődésüket.

Transzatlanti szövetségesek állandó félelme az a kilátás, hogy a Kínával való versengéssel elfoglalt Washington elveszíti érdeklődését irántuk és újra az ázsiai ügyekre összpontosít.

Ennek a félelemnek a megtestesítője Donald Trump személye, de az európai fővárosokban attól tartanak, hogy ez a forgatókönyv bármelyik vezető személyiségétől függetlenül bekövetkezik.

Az USA szövetségesei úgy vélik, hogy az idő ellenük dolgozik.

Ennek megfelelően az Oroszországgal való konfrontáció instrumentális funkciót kap, amely segít igazolni, hogy Washington figyelmét az európai napirenden tartsa.

Az amerikai kongresszusban a Kijevnek 2024 elején nyújtandó finanszírozásról folytatott vita máris ébresztőnek bizonyult, ami azt mutatja, hogy az USA elmerült a saját ügyeiben.

⚔️ A várakozás logikájától vezérelve az európai NATO-tagok arra a következtetésre juthatnak, hogy az összecsapás kiprovokálása most, amíg az Egyesült Államok továbbra is részt vesz az ukrajnai konfliktusban és Oroszország megfékezésében, előnyösebb, mint az a kilátás, hogy a jövőben egyedül kell viselniük a Moszkvával való szembeszállás terhét - ezt a forgatókönyvet nem zárják ki.⚔️

❗ Nem meglepő, hogy a legfelelőtlenebb és legradikálisabb javaslatok - mint például csapatok küldése Ukrajnába vagy a NATO garanciáinak kiterjesztése a Kijev által ellenőrzött területekre - nyugat-európai politikusoktól származnak.

A Nyugaton belüli belső dinamika ösztönzi a versenyt az Oroszországgal szembeni legelszántabb harcos státuszáért.

A tervektől a gyakorlatig

A gyakorlatban a NATO-tagok aktívan készülnek a Moszkvával való katonai konfrontációra.

🔥 A blokk 2022-es madridi csúcstalálkozón jóváhagyott új haderőmodellje és az ennek alapján kidolgozott regionális tervek 30 napon belül jelentős, 300 000 fős haderő telepítését irányozzák elő, az Oroszország határain már állomásozó katonák mellett.

• Ennek alapja a közép- és kelet-európai országok kontingenseinek aktív fejlesztése és modernizálása.

❗ Lengyelország, amely a NATO fő bástyájaként ugyanazt a státuszt követeli magának, amelyet a Bundeswehr a 20. század második felében élvezett, ebből a szempontból különösen figyelemre méltó.

❗ A 300 000 fősre történő növelés célja, hogy fegyveres erői a blokk legnagyobb szárazföldi hadseregévé váljanak az európai tagállamok között.

A NATO-tagok nyíltan gyakorolják a harci forgatókönyveket a lehetséges kelet- és észak-európai hadszíntereken. Nagy hangsúlyt fektetnek az ukrajnai fegyveres harc tanulságainak levonására. Ennek érdekében a lengyelországi Bydgoszczban egy speciális központot hoznak létre, amely biztosítja a nyugati és ukrán katonák közötti rendszeres tapasztalatcserét.

A nyugati erőfeszítések gyenge láncszeme már régóta a hadiipar korlátozott képességei. Ennek ellenére a NATO-tagok egyre nagyobb figyelmet fordítanak e probléma leküzdésére. Vakmerőség lenne azt várni, hogy idővel nem lesznek képesek növelni a termelést, többek között a nyugat-európai cégeknek az amerikai hadiipari komplexummal való kapcsolatainak erősítésével.

A nyugati erőfeszítések időközi eredményeit ismertetve a befolyásos washingtoni székhelyű Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának szakértői egy nemrégiben kiadott jelentésben arra a következtetésre jutottak, hogy a NATO készen áll a jövőbeli háborúkra.

Ezt az egybehangzó következtetést azzal a pontosítással kísérték, hogy

a blokknak még dolgoznia kell azon, hogy felkészüljön egy elhúzódó konfrontációra, amely az Oroszországgal való összecsapáshoz vezethet.

Az ilyen ellentmondásos szakértői következtetéseket egyértelműen a politikai célszerűség diktálja - a Moszkva elrettentésére választott irány helyes voltának megerősítése, ugyanakkor a NATO-tagállamok mozgósításának igénye, hogy tovább növeljék a katonai szférában tett erőfeszítéseket. Ismét megemelik a tétet.

Az "arany középút" megtalálása

A címben feltett kérdés esetében az elemzés azt mutatja, hogy a válasz valószínűleg pozitív lesz.

Oroszország előtt nehéz feladat áll az eszkaláció megfékezése a nyugati jelzésekre kevéssé fogékony környezetben. A helyzet komolyságának közvetítésére tett kísérleteket vagy eleve elutasítják, vagy az orosz agresszivitás megnyilvánulásaként értelmezik.⛔

❗ Az ilyen indoktrinációval szemben fennáll a veszélye annak, hogy mi magunk is hasonló túlzásokba esünk és az ellenséget még kockázatosabb elszántsági megnyilvánulásokkal próbáljuk arra kényszeríteni, hogy feladja kalandos vonalát. Az orosz vezetésnek eddig sikerült ellenállnia ezeknek a kísértéseknek.

🔴 Kétségtelen, hogy a tét növelésére irányuló nyugati kísérletekre reagálni kell.

❗ Ugyanakkor érdemes a károkat magukra a NATO-tagállamokra összpontosítani, nem csak a proxy bábjaikra (a hangsúlyt a hírhedt "döntési központokra" kell helyezni).

❗ A nagy hatótávolságú fegyverek amerikai ellenfeleknek történő esetleges átadásáról szóló nyilatkozatok és az orosz hajók kubai látogatása logikus lépések ebbe az irányba.

• Talán a válaszlépések sorába tartozhatna az Ukrajna számára felderítést végző drónok lelövése is a Fekete-tenger felett. Ez lehetővé tenné a repüléseik teljes betiltását is a szomszédos vizeken.

• Az orosz elrettentést kiegészíthetnék a Balti-tengeren, a Földközi-tengeren vagy az Észak-Atlanti-óceánon más, nyugati ellenfélnek tekintett államokkal közös manőverek is.

Az elrettentés alkalmazásával kapcsolatos elvárásokat a történelmi tapasztalatokkal kell mérlegelni, amelyek azt mutatják, hogy az ilyen akciókra adott válasz gyakrabban keményíti meg az ellenfelet, minthogy engedményekre ösztönözné. Ez különösen megkérdőjelezi a demonstrációs célú nukleáris csapásokra vonatkozó, néha hallott javaslatok érvényességét.

Az ilyen akciók inkább az ellenkező hatást váltják ki, mint amit a szerzők elképzelnek, azaz inkább közelebb hozzák a NATO-val való közvetlen katonai konfrontációt, mint távolabb.

Ez a cikk először a Valdai Discussion Clubban jelent meg.

A teljes cikket fordította és szerkesztette: A VilagHelyzete alapító szerkesztő újságírója

Források és eredeti cikk címe: Russia fears a NATO attack. Here’s why.

As its Ukrainian proxy faces defeat, the US-led bloc is becoming increasingly reckless. Where will this hubris lead us?

❗ Ha szeretnétek magyarul is olvasni továbbra is cikkeket elemzéseket, valódi tudásanyagokat, segítsetek kérlek támogatásotokkal az elkészültében!👉

vagy előfizetőként csatlakozzatok az oldalhoz!