Hogyan változtatta meg a világrendet az ukrajnai konfliktus egy év elteltével - ELEMZÉS
Dimitrij Trenin a Higher School of Economics kutatóprofesszora és a Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének vezető kutatója. Az Orosz Nemzetközi Ügyek Tanácsának is tagja.
A Nyugat kudarcba fulladt ukrajnai stratégiája megerősítette a globális többséget, hogy elutasítsa az USA uralmát.
Vlagyimir Putyin elnök a közelmúltban az orosz parlamenthez intézett, mérföldkőnek számító beszédében az ukrajnai háborút és az USA/NATO részvételét a konfliktusban nevezte meg fő okaként annak a döntésének, hogy "felfüggeszti" Moszkva részvételét a stratégiai nukleáris fegyverekről szóló 2010-es új START-szerződésben.
Putyin azt is felvetette, hogy Oroszországnak készen kell állnia a nukleáris kísérletek folytatására.
Ez a bejelentés, amelyet az orosz parlament azonnal törvénybe iktatott, gyakorlatilag a stratégiai fegyverzetellenőrzés több mint 50 évvel ezelőtt megkezdett, régóta húzódó intézményeinek hivatalos végét jelenti. Ha az Új START-ot követi a CTBT (Átfogó Atomcsend Szerződés), majd az NPT (Atomsorompó Szerződés), akkor a stratégiai dereguláció teljes lesz.
Putyin logikája szerint nem engedhető meg, hogy az Egyesült Államok ellenőrizze az orosz rakétabázisokat, miközben Ukrajnában a Moszkva "stratégiai legyőzésére" irányuló politikát folytat.
A Kreml döntése minden volt, csak nem derült égből villámcsapás.
Az ukrajnai proxyháború az orosz-amerikai és az orosz-EU kapcsolatok folyamatos romlásának másfél évtizedes folyamatának csúcspontjaként jött létre.
Amióta világossá vált - valahol a 2000-es évek közepén -, hogy Oroszország nem illeszkedik az Egyesült Államok által uralt rendbe és hogy Washington és szövetségesei nem engedik Oroszországot olyan feltételeket kielégíteni, amiket Moszkva is elfogadhatónak tartana, a kapcsolatok pályája általában a konfrontáció felé mutatott.
Igaz, volt egy rövid időszak, amely egybeesett Dmitrij Medvegyev elnökségével (2008-12), amikor az új START-szerződés aláírása mellett kísérletet tettek az Oroszország és a NATO közötti stratégiai partnerség, valamint az Oroszország és a kulcsfontosságú nyugati országok - köztük az USA és Németország - közötti modernizációs és technológiai partnerség kiépítésére.
Ez a kísérlet azonban a hidegháború végét követően az Oroszország Nyugatba vagy legalábbis a Nyugattal való integrálására irányuló erőfeszítések utolsó mozzanatának bizonyult.
Lényegében, míg Moszkva egyenlő és oszthatatlan biztonságot, valamint technológiai és üzleti lehetőségeket keresett, addig Washington és Berlin leginkább Oroszország belpolitikai rendszerének felpuhításában és felhígításában volt érdekelt.
Arról sem volt szó, hogy komolyan vegyék a NATO bővítésével kapcsolatos orosz biztonsági aggályokat: Moszkvának el kellett fogadnia a hidegháború utáni rendet, amelyben már nem volt döntő szava.
A kulcsfontosságú célok ilyen mértékű össze nem illése nem tarthatott sokáig.
Az orosz-nyugati kapcsolatok kilátásait már 2011-12-ben úgy lehetett összefoglalni, hogy: rosszabb lesz, mielőtt aztán még rosszabb lett.
Jelenleg még mindig ugyanazon a pályán vagyunk - a dolgok még a mostaninál is borúsabbá válhatnak.
Remélhetőleg a teljes megsemmisítés hiteles fenyegetése - a nukleáris elrettentés lényege - még mindig megvéd bennünket a legrosszabb kimenetelektől, de az ukrajnai háború által a globális stratégiai tájképben az első év során okozott változások valóban hatalmasak.
A Moszkva és Washington közötti stratégiai deregulációra már rávilágítottunk.
A gyakorlatban ez azt fogja jelenteni, hogy mindkét fél szabadon építheti, strukturálhatja és telepítheti stratégiai erőit, ahogyan azt jónak látja és a saját úgynevezett nemzeti technikai eszközeire - mint például a kémszatellitek és a hírszerzés más formái - támaszkodhat, mint a másikról szóló információk elsődleges forrására.
Természetes, hogy ilyen körülmények között mindkét fél erősen ösztönözve lesz arra, hogy a legrosszabb forgatókönyvek tervezésébe kezdjen.
● Igaz, hogy az öt "bevett" atomhatalom és a négy másik atomfegyverrel rendelkező ország közül csak kettő - Amerika és Oroszország - vett részt a történelem során nukleáris fegyverzetellenőrzésben.
Washington évekig igyekezett megtalálni a módját annak, hogy Pekinget is bevonja az amerikai-orosz stratégiai párbeszédbe, ami egy háromoldalú megállapodáshoz vezetett. Kína, amely soha nem volt érdekelt az amerikai ajánlatban, most úgy vélik, hogy stratégiai nukleáris erőinek jelentős bővítésén és fejlesztésén dolgozik.
Hogy Peking készen áll-e majd arra, és ha igen, mikor, akkor mikor, azt csak találgatni lehet. Miután az USA hivatalosan is fő ellenfelének nevezte Kínát, a kínai-amerikai kapcsolatok egyre feszültebbé váltak. Mindenesetre a három vezető atomhatalom közötti stratégiai egyenlet kezelése, amelyek közül az egyik a másik kettőt ellenfelének tekinti, mostantól még nehezebbé válik.
A stratégiai dereguláció nem csupán a kötelező erejű szerződések hiányát jelenti.
Valószínűleg a fegyverzetellenőrzés koncepcionális keretének felbomlását is jelenti, amelyet eredetileg az amerikaiak dolgoztak ki az 1960-as években, majd a Szovjetunió is elfogadott.
A világ nukleáris hatalmai közötti bármilyen jövőbeli megállapodáshoz - amikor is az létrejön - teljesen új koncepcióra lesz szükség, amely a résztvevő országok által kidolgozott, elfogadott és egymáshoz illeszkedő elemeken alapulhat, a rendkívül eltérő stratégiai környezetükkel és kultúrájukkal. Ez minden bizonnyal igen ijesztő feladat lesz.
● Putyin dühös reakciója a NATO felhívására, hogy Oroszország tartsa be az új START-szerződést és engedje be az amerikai ellenőröket, egy másik, viszonylag jelentéktelen kérdést nyitott meg: Nagy-Britannia és Franciaország nukleáris fegyvereit.
A Szovjetunió sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy e két ország nukleáris arzenálját is bevonják az amerikai felső határok közé és csak Gorbacsov peresztrojkája idején engedett.
Most, hogy Párizs és London aktív szerepet vállal az ukrajnai proxy-háborúban, Moszkva már nem tesz úgy, mintha a brit és francia nukleáris erők kizárólag a saját országuk védelmét szolgálnák.
Úgy tekintenek rájuk, mint az ellenséges, USA vezette Nyugat egyesített arzenáljának részeire.
Ez egyelőre nem nagy ügy, de minden elképzelhető jövőbeli megállapodásnak foglalkoznia kell az angol-francia erők kérdésével.
Geopolitikai szempontból az ukrajnai háború arra ösztönözte Washingtont, hogy globális koalíciót hozzon létre Oroszországgal szemben.
Ezt gyakran Joe Biden elnök kormányának egyik fő vívmányaként tüntetik fel. Mégis, ha más szemszögből nézzük, a három egymást követő amerikai kormányzat - Obama, Trump és különösen Biden - Oroszország- (és Kína-) politikája jelentős szakadáshoz vezetett a nagyhatalmak között, amely a versengésből keserű rivalizálássá (Kínával) és proxyháborúvá (Oroszországgal Ukrajnában) szélesedett.
Nevetségesnek tűnnek az USA azon erőfeszítései, hogy Kína elhatárolódjon Oroszországtól egy olyan helyzetben, amikor Washington stratégiája a jelek szerint az, hogy a két fő ellenfelét egyenként legyőzze/befogja, ráadásul egymás ellen hangolja őket.
A híres Kissinger-háromszög most más irányba mutat: Washington az, amely a lehető legrosszabb viszonyban van a másik kettővel. Ami Moszkvát és Pekinget illeti, ők ennek következtében még közelebb kerülnek egymáshoz.
Az ukrajnai háború közepette a közös stratégiai érdekek platformján fokozatosan kialakuló szorosabb együttműködés és koordináció Kína és Oroszország között a világ hatalmi egyensúlyában jelentős elmozdulást jelent.
Mi több - és ami jóval túlmutat a "nagyhatalmi versengés" szokásos nyugati koncepcióján -, a világ számos részén több mint száz különböző kaliberű szereplő felemelkedése, amelyek elutasították az USA és szövetségesei támogatását az Oroszország elleni szankciókkal kapcsolatban és fenntartották, sőt bővítették kereskedelmi és egyéb kapcsolataikat Moszkvával.
Ezek az országok ragaszkodnak ahhoz, hogy saját nemzeti érdekeiket kövessék, ahogyan azt ők jónak látják és igyekeznek kiterjeszteni külpolitikai autonómiájukat.
Végső soron ez a jelenség - nevezzük a globális többség felemelkedésének (már nem hallgatjuk el) - lehet az eddigi legfontosabb fejlemény az új világrend felé vezető úton.
A teljes cikket fordította és szerkesztette: VilagHelyzete
Forrás és eredeti cikk címe: Dmitry Trenin: One year on, here's how the Ukraine conflict is changing the world order
The West's failed Ukraine strategy has empowered the Global Majority to reject US domination
