Ha Irán lezárja a Hormuzi-szorost - Átfogó ELEMZÉS a helyzetről és a következményekről
Az amerikai támadás Irán annak nukleáris létesítményei ellen Irán úgy dönt, hogy lezárja a Hormuzi-szorost. Milyen jelentősége és következménye lesz ennek a lépésnek az egész világra és a régiókra?
Az amerikai támadás Irán (június 22.) és annak nukleáris létesítményei ellen (Fordow, Natanz és Isfahan) és az izraeli támadások folytatódása után Irán úgy dönt, hogy eszkalálja a helyzetet és lezárja a Hormuzi-szorost?
A Hormuzi-szoros az iráni haditengerészet (IRIN) és a Forradalmi Gárda Haditengerészete (IRGCN) közös katonai felelősségi területe, amelyek több és jobban felszerelt erővel rendelkeznek és nagyobb befolyással bírnak a régióban.
Az IRGCN főparancsnoksága a Hormuzi-szoros partján található Bandar Abbas bázison található.
Az IRGCN tengeri területe az Arab-öbölben öt különböző földrajzi műveleti területre oszlik - lásd a képen!
Minden regionális parancsnoknak számos bázis és kikötő áll a rendelkezésére, valamint különböző, az ő parancsnoksága alatt működő egységek.
Ezek között szerepelnek többek között a partvédelmi, a partról a tengerre indítható rakéták, a légvédelmi egységek, a felszíni hajók és még sok más.
1. Az „első műveleti zóna” a Bandar Abbas – Hormuzi-szoros régió, és az öt műveleti zóna közül a legnagyobb.
Fő feladata ebben a régióban a Hormuzi-szorosban zajló hajózás felügyelete és ellenőrzése, amely Irán (és általában a világ) számára stratégiai jelentőségű terület, mivel fontos szerepet játszik a globális tengeri olaj- és gázkereskedelemben.
Egy másik fontos feladata Bandar Abbas polgári kikötőterületének védelme, amely Irán egyik fő exportkikötője.
Az „első zóna” parancsnoka 2016 óta Abbas Gholamshahi tábornok, akinek a parancsnoksága a Bandar Abbas közelében található „Shahid Bahonar” kikötőben található. 👇 👇 👇
A szoros globális hajózási forgalomban betöltött fontossága jelentős eszköz Irán számára, hogy nyomást gyakoroljon a nemzetközi közösségre az iráni célok és célkitűzések elérése érdekében.
Irán lezárja a Hormuzi-szorost: Stratégiai jelentősége és lehetséges következmények - ÁTFOGÓ VilagHelyzete-elemzés
A Hormuzi-szoros: A Perzsa-öböl kijáratánál fekvő szoros mindössze ~33 km széles a legkeskenyebb pontján és létfontosságú útvonal a Közel-Kelet olaj- és gázexportja számára.
Naponta mintegy 18 millió hordó nyersolaj halad át rajta, ami a világ napi olajfogyasztásának kb. 20%-át teszi ki. Emellett a globális cseppfolyósított földgáz (LNG) kereskedelem mintegy egyharmada is ezen a szűk vízi útvonalon keresztül zajlik.
A Hormuzi-szoros így kiemelt hadászati, gazdasági és politikai jelentőséggel bír: bármilyen fennakadás azonnal kihat a regionális biztonságra és a világgazdaságra.
Az alábbiakban megvizsgáltam számotokra a szoros lezárásának azonnali, majd közép- és hosszú távú következményeit – először a Közel-Keletre, aztán globálisan, majd Európára nézve, végül Oroszország és Kína szempontjából. Az elemzés kitér a nyugati narratíván túlmutató orosz, iráni, kínai és független véleményekre is. (A VilagHelyzete szerkesztőjének megjegyzése)
❗ Ha szeretnétek magyarul is olvasni továbbra is cikkeket elemzéseket, valódi tudásanyagokat, segítsetek kérlek támogatásotokkal az elkészültében! 👉
vagy előfizetőként csatlakozzatok az oldalhoz!
A Hormuzi-szoros stratégiai jelentősége (hadászati, gazdasági, politikai)
A Hormuzi-szoros a világ legfontosabb olajszállítási szűk keresztmetszete („chokepoint”). Összeköti a Perzsa-öblöt az Indiai-óceánnal, így valamennyi nagy Perzsa-öböl menti kitermelő ország – Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait, Katar, az Egyesült Arab Emírségek – fő exportútvonala.
Gazdasági jelentősége óriási:
a globális tengeri olajkereskedelem ~30%-a halad át rajta - arabnews.com, Ázsia energiaéhségének kielégítésére. Kína például kőolajimportjának közel felét e szoroson keresztül szerzi be, India, Japán és Dél-Korea szintén nagymértékben függ tőle. Európának és az USA-nak kisebb a közvetlen kitettsége, de az olaj világpiaci ára mindenkit érint – politikailag tehát a szoros a globális energiaellátás fegyverének tekinthető. Irán ezt többször érzékeltette is: ha az ő olajexportját megakadályozzák, kész elvágni a szorost, hogy más se exportálhassonreuters.com.
Hadászati szempontból a szoros lezárása potenciális casus belli:
az Egyesült Államok és szövetségesei létfontosságú érdeküknek tartják a szabad hajózás fenntartását, s a térségben állomásozó amerikai 5. flottának egyértelmű mandátuma a Hormuzi-szoros nyitva tartása.
A szoros földrajzi szűkössége (a hajózási útvonal csak néhány km széles) ugyanakkor sebezhetővé teszi: Irán part menti rakétákkal, aknazárral vagy akár elsüllyesztett hajókkal viszonylag könnyen blokkolhatja. Politikailag tehát a szoros az iráni elrettentés és nyomásgyakorlás eszköze, mellyel Teherán a világgazdaság megzavarásával fenyegetve próbálhat visszatartani egy ellene irányuló támadást vagy megtorolni azt.
Ugyanakkor egy ilyen lépés Irán számára is kétélű fegyver:
saját exportjai és bevételei is leállnának, továbbá megsértené a nemzetközi jogot (a hajózási szabadságot garantáló tengerjogi egyezményeket), ezzel potenciálisan az egész nemzetközi közösséget maga ellen fordítva.
Összességében a Hormuzi-szoros:
Gazdasági ütőér: a világgazdaság olaj- és gázellátásának kulcspontja, melynek lezárása azonnali árrobbanást és ellátási zavarokat okoz.
Katonai csomópont: az USA és szövetségesei haditengerészeti jelenléttel védik; Irán potenciális hadászati célpontja a zárás, mint aszimmetrikus hadviselési eszköz.
Politikai nyomásgyakorlás: az iráni retorikában a szoros lezárása szuverenitásuk védelmének „legitim” lépése egy külső támadás esetén, míg a nyugati narratíva ezt a globális rend elleni megengedhetetlen fenyegetésnek tartja.
Azonnali hatások
Közel-Kelet (regionális):
A Hormuzi-szoros azonnali lezárása megbénítja a Perzsa-öböl olajexportját, napi ~20 millió hordó olaj reked bent. Szaúd-Arábia egyedül napi ~5,5 millió hordót exportál a szoroson át – a zárás drasztikus bevételkiesést okoz a régió olajországainak. Noha léteznek kerülő megoldások (Szaúd-Arábia keleti-nyugati vezetéke a Vörös-tengerhez ~7 M hordó/nap kapacitású, az EAE Fujairah-vezetéke ~1,8 M hordó/nap), ezek együttesen is alig a szoros forgalmának ~13%-át tudnák kiváltani.
Kuvaitnak és Iraknak szinte nincs alternatív kijárata, így az Öböl-menti államok azonnali gazdasági válsággal néznek szembe: a költségvetések bevétele zuhanna, pár napon belül ellátási gondok jelentkeznének (pl. Libanon teljes áramszolgáltatása leállna az iraki fűtőolaj hiányában). A régióban azonnal megugrana a katonai feszültség: Irán és Izrael már közvetlen konfliktusban állnak, és egy ilyen lépés “globális olajsokkot” váltana ki, növelve a konfliktus eszkalációját.
Szaúd-Arábia és az EAE feltehetően sürgős nemzetközi (amerikai) katonai beavatkozást követelne a hajózási útvonal megnyitására.
⚔️ Ugyanakkor Irán regionális szövetségesei/proxyjai további frontokat nyithatnak: a jemeni húszik rakétákkal fenyegethetik a Vörös-tenger hajózását (mint ahogy 2023-ban több hajótámadás történt), Hezbollah pedig Izrael ellen léphet fel – teljes regionális háború veszélye alakul ki.
Globális hatások:
A szoros lezárása azonnali sokkhatást váltana ki a világgazdaságban. Az olajárak már a fenyegetés hatására is megugranak (2025 júniusában pusztán iráni-izraeli feszültség hírére a Brent 69 $-ról 74 $-ra ugrott egy nap alatt); egy tényleges blokád esetén szakértők $100 fölötti hordónkénti árat prognosztizálnak, sőt $120+ sem kizárt, ha a zár elhúzódik.
Azonnal pánik söpörne végig a piacokon: a kőolaj mellett a földgáz ára is kilő (Katar LNG-exportja is leállna), az arany felértékelődne, a tőzsdék esnének. A magas energiár globális inflációs hullámot gerjeszt – az üzemanyag drágulása 95%-ban minden termék árában megjelenik.
A szállítás és ellátási láncok akadoznak: a tankereknek Afrika megkerülésével kellene eljutniuk Ázsiából Európába, ami 10-15 nappal hosszabb út és jóval költségesebb. A biztosítási díjak a háborús kockázat miatt az egekbe szöknek.
Stratégiai készletek felszabadítása kezdődne világszerte, de a kínálati kiesés mértéke miatt ez csak átmeneti enyhülést adhat. Az USA ugyan relatíve kevés (napi ~500e hordó) olajat importál a térségből (importjának ~7%-a), de a globális árrobbanás Amerikát is sújtaná.
Nemzetközi politikai válság bontakozna ki: sürgős ENSZ BT ülést hívnának össze, ahol a nyugati országok elítélnék Iránt az energiafegyver bevetése miatt, míg Teherán és szövetségesei az amerikai-izraeli agressziót okolják. A nagyhatalmak közti bizalom tovább romlik, a globális dél országai közül sokan a saját energiaellátásuk miatt aggódnak – India például erősen függ a hormuzi olajtól, így azonnal krízisintézkedéseket kéne bevezetnie.
Európa (EU): Európára is gyors és fájdalmas hatás vár. Az EU olajimportjának jelentős része (pl. a szaúdi, iraki olaj) szintén a Hormuzon át érkezik, így a kiesés Európát is ellátási bizonytalanságba sodorja. Az árrobbanás nyomán az európai üzemanyag- és fűtőanyagárak megugranak, visszahozva a 2022-es energiaválság hangulatát. Inflációs nyomás alakul ki, miközben az EU gazdasága már amúgy is lassulóban volt – a stagfláció veszélye valós.
Számos európai ország vészforgatókönyveket léptetne életbe: stratégiai kőolaj- és gázkészletek felszabadítása, esetleges üzemanyag-adó csökkentés, energiafelhasználás korlátozása (üzemanyagjegyrendszer, ipari felhasználás visszafogása).
A Közel-Kelet újabb háborúja politikai dilemmát is okoz Európának: miközben diplomáciai úton igyekezhetnek csillapítani a feleket, az USA melletti szövetségesi kötelezettségek miatt az EU több tagállama (például Nagy-Britannia, Franciaország) akár haditengerészeti erővel is részt vehet a blokád megtörésében.
Rövid távon tehát Európa kénytelen támogatni a szoros újbóli megnyitását akár katonai eszközökkel is, mert ellenkező esetben gazdasága bénulna meg. Az európai közvélemény megosztott lehet: egyesek az USA mögé állnak Iránnal szemben, mások viszont az amerikai-izraeli “támadás” felelősségét is firtathatják a kialakult válságért, növelve a politikai feszültségeket az EU-n belül.
Oroszország és Kína:
A szoros lezárásának hírére Oroszország nyilvánosan aggodalmát fejezi ki és reméli, hogy “ez az erőszakos forgatókönyv nem következik be” - Tass.com, mivel az olajár-sokk veszélyezteti a piac stabilitását.
Ugyanakkor a helyzet Moszkvának rövid távon kedvező lehet: az egekbe szökő olajár valóságos váratlan nyereség a szankciók sújtotta orosz gazdaságnak. Szakértők szerint egy közel-keleti konfliktus “adrenalininjekciót” jelenthet az orosz olajexport számára: a vevők tömegesen fordulnának a már így is diszkontáron kínált orosz Ural nyersolaj felé, fellendítve Moszkva bevételeit és befolyását.
Azonnal megfigyelhető lenne, hogy Oroszország – a nyugati ársapkák ellenére – jóval több olajat ad el, magasabb áron.
Politikai téren Oroszország az USA-t hibáztatná a válságért, és diplomáciai védelmet nyújthat Iránnak ENSZ fórumokon (pl. vétózná az iráni elítélését célzó határozatokat). Kína ezzel szemben rögtön aggódó hangnemet üt meg: Peking felszólítja a feleket a “maximális önmérsékletre” és a feszültség csökkentésére, hangsúlyozva, hogy a közel-keleti instabilitás “senkinek sem érdeke”.
Mivel Kína olajimportjának ~45%-a a Hormuzon át jön, azonnal kényszerintézkedéseket tenne: stratégiai olajtartalékait kezdené felhasználni, alternatív beszerzési forrásokat (pl. több orosz olajat) próbálna mozgósítani, és sürgetné a fegyverszünetet.
A pekingi vezetés az USA-t vádolná a konfliktus szításával, de nem támogatná nyíltan a szoros lezárását sem – Kína alapvető érdeke az olajárak stabilitása, ezért Peking valószínűleg közvetítői szerepre törekedne a gyors válságmegoldás érdekében.
A szoros lezárása azonnal katonai konfliktust provokálna.
Az iráni haditengerészet és Forradalmi Gárda jelentős part menti rakétaütegekkel, aknásítással és gyorsnaszádok rajával fenyegetheti a hajóforgalmat. Már a fenyegetés nyomán is számos kereskedelmi tanker elkerüli az iráni vizeket a Hormuz térségében.
Ha Teherán ténylegesen blokkolja a szorost, az Egyesült Államok vezetésével szinte bizonyosan azonnali katonai ellentámadás indul: amerikai hadihajók és vadászrepülők indulnának a zár megszüntetésére, szükség esetén szembeszállva iráni erőkkel. Egy volt amerikai tisztviselő szerint “bármilyen iráni kísérlet a Hormuzi-szoros lezárására hihetetlen mértékű amerikai erővel találkozna”, és a britek vagy franciák is bekapcsolódnának a vízi út megtisztításába.
Ez közvetlen USA–Irán összecsapást jelentene, rendkívül súlyos eszkalációval – a helyzet órák alatt háborúvá szélesedhet a Perzsa-öbölben. Irán tisztában van vele, hogy egy nyílt összecsapásban katonai értelemben alulmaradna az amerikaiakkal szemben, ezért valószínűleg aszimmetrikus taktikákat alkalmazna (rajtaütések, rakétazápor, proxy milíciák bevetése).
Mindez azonban azonnal lángba borítaná a Közel-Keletet, és a világgazdaságot sokkszerű megrázkódtatásnak tenné ki.
Középtávú következmények (hetek-hónapok távlatában)
Közel-Kelet: Ha a konfliktus nem oldódik meg gyorsan, a Közel-Kelet tartós instabilitásba süllyedhet. A Hormuzi-szoros elhúzódó zárva tartása esetén az Öböl-menti monarchiák gazdaságai súlyos válságba kerülnek: költségvetési hiányok és társadalmi feszültségek jelennek meg a bevételkiesés miatt.
Szaúd-Arábia és EAE vészmegoldásként megpróbálják maximálisan kihasználni a szárazföldi vezetékeiket a Vörös-tenger felé, de ez csak töredékét pótolja a korábbi exportnak. Katar LNG-szállítmányai is leállnak, ami főleg Ázsiában okoz gázhiányt, de Európában is érezteti hatását. Irán gazdasága szintén súlyos kárt szenved középtávon: bár az olajembargó miatt eddig is korlátozottan exportált, a szoros zárásával megmaradó illegális kivitele (pl. “árnyékflotta” tankereken Kínába) is ellehetetlenül.
Teherán számára ez egzisztenciális küzdelemmé válik, így még elszántabban támadhat amerikai célpontokat a régióban (Irakban, Szíriában lévő amerikai támaszpontok, Izrael), hogy nyomást gyakoroljon a Nyugatra. A konfliktus eszkalálódhat: más regionális hatalmak is belesodródhatnak (Törökország óvatosan lavírozik, de NATO-tagként koordinál az USA-val a stabilitás érdekében).
A tartós válság mélyíti a szunnita–síita árkokat és széttépi a friss diplomáciai közeledéseket (például a Szaúd-Arábia–Irán normalizáció kudarcot vallana).
Rosszabb esetben a konfliktus hónapokig elhúzódó regionális háborúvá szélesedik, amelyben az izraeli-iráni összecsapás Jementől Libanonig több fronton zajlik.
Ennek hatására a kőolaj ára akár $200-300 hordónkénti szintre is felszökhet – figyelmeztetett Irak külügyminisztere, utalva arra, mekkora gazdasági pusztítást hozna a további eszkaláció.
Globális hatások:
Középtávon a tartós Hormuz-válság világgazdasági recessziót válthat ki.
A tartósan $100 feletti olajár és általános nyersanyag-drágulás miatt számos importőr ország fizetési mérlege romlik, valutáik gyengülnek, az infláció tartósan magas marad.
A jegybankok nehéz döntés elé kerülnek: tovább emelik a kamatokat az infláció ellen, kockáztatva a még mélyebb recessziót, vagy engedik elszállni az inflációt a növekedés érdekében.
Stagfláció fenyeget sok helyen. A nyersanyag-sokk miatt globális ellátási láncok szakadnak szét: egyes iparágak (pl. vegyipar, fuvarozás) leállásokkal szembesülnek üzemanyag vagy alapanyag hiányában.
A világszintű kereskedelmi útvonalak átrendeződnek: a biztosítók háborús zónának nyilvánítják a Perzsa-öblöt, így oda csak hatalmas felárral merészkednek hajók. A szállítmányozók Afrika megkerülésére kényszerülnek, ami kapacitáshiányhoz és árufuvarozási késedelmekhez vezet – emiatt hiány alakulhat ki bizonyos árucikkekből is világszerte.
A tőzsdéken középtávon is nagy a volatilitás: a befektetők kockázatkerülése nő, a részvényárak esnek, különösen az energiaimportra szoruló országok piacain.
A nemzetközi politikában a hosszan tartó válság mélyebb törésvonalakat hoz létre: a nyugati blokk és Oroszország-Kína kapcsolata még feszültebbé válik, a fejlődő országok pedig megosztottak (egyesek elítélik Iránt, mások az USA-t okolják a káoszért). A nagyhatalmak rivalizálása mellett felértékelődnek az olyan semleges szállítók, mint Brazília vagy az afrikai olajtermelők, akik középtávon növelhetik kitermelésüket, hogy enyhítsék a kiesést. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) és az OPEC folyamatos válságtanácskozásokat tart, de a fizikai kínálat szűkösségén ezek keveset segíthetnek. Ugyanakkor a krízis felgyorsíthat bizonyos trendeket: több ország dönthet úgy, hogy csökkenti olajfüggőségét és alternatív energiaforrásokra, valamint stratégiai készletek felhalmozására fókuszál, tanulva a sokkból.
Európa:
Az EU számára a középtávú következmények különösen súlyosak, mivel egyszerre két fronton (Ukrajna és Irán) kell válságot kezelnie. Az energiaellátás diverzifikálására tett erőfeszítések (pl. megújulók, import az USA-ból) felgyorsulnak, de ezek néhány hónap alatt nem tudják pótolni a kieső közel-keleti forrásokat. Lehetséges, hogy Európa energiaválság-kezelő mechanizmusokat vezet be: közös uniós szintű üzemanyag-vásárlás, készletmegosztás a tagállamok között, fogyasztáskorlátozások.
A tartósan magas gáz- és olajár újabb lökést adhat az inflációnak Európában, miközben a gazdasági növekedés megtorpan – több tagállam technikai recesszióba süllyedhet. Társadalmi-politikai feszültségek jelennek meg: az üzemanyag és élelmiszer drágulása tüntetésekhez, kormányellenes hangulathoz vezethet (hasonlóan a korábbi „sárgamellényes” protestekhez).
Politikai szinten az EU kettős kihívással néz szembe: egyrészt támogatnia kell az amerikai erőfeszítéseket a Hormuzi-szoros felszabadítására (különben a helyzet nem normalizálódik), másrészt ösztönöznie kell a diplomáciát a konfliktus lezárására.
Elképzelhető, hogy egyes európai hatalmak (Franciaország, Németország) közvetítő szerepet próbálnak betölteni a felek között, mivel Európa érdeke a harcok beszüntetése. Az ukrajnai háború tapasztalataiból kiindulva Európa középtávon felméri, hogy mennyire sérülékeny a külső energiafüggőség miatt, és valószínűleg hosszabb távra szóló döntéseket készít elő az energiabiztonság növelésére (új LNG-terminálok, esetleg közel-keleti vezetékhálózatok kiépítése a jövőben, pl. Törökországon át).
A közel-keleti válság Európa védelmi politikáját is befolyásolja: egyértelművé válik, hogy az európai haditengerészeteknek is növelniük kell kapacitásaikat a létfontosságú tengeri útvonalak védelmére, nem támaszkodhatnak teljesen az USA-ra.
Oroszország és Kína: Középtávon Oroszország igyekszik kihasználni a helyzet előnyeit, de minimalizálni a kockázatokat. Az energiahordozók magas ára hónapokon át extra bevételeket jelent Moszkvának – a G7 ársapkák gyakorlatilag hatástalanná válnak, mivel a globális kínálathiány közepette a vevők megkerülik a szankciókat. Az orosz állami bevételek növekedése finanszírozza a háborús erőfeszítéseket Ukrajnában, enyhítve a szankciók okozta nyomást.
Ugyanakkor Oroszország nem akar egy iráni–amerikai háború teljes eszkalációját, mert az kiszámíthatatlan következményekkel járhat (és egy esetleges iráni vereség Oroszország geopolitikai befolyását is csökkentené). Valószínű, hogy Moszkva a háttérben óvatosan arra biztatja Teheránt, hogy ne menjen túl messzire – pl. jelzéseket küld, hogy a szoros elhúzódó zárva tartása túlzottan kockázatos. Oroszország közvetíthet is a konfliktus enyhítésében (legalább a retorika szintjén), miközben nyilvánosan Amerikát és Izraelt okolja.
Ha az USA figyelme a Közel-Keletre terelődik, Moszkva esetleg kihasználja a stratégiai figyelem megosztását, hogy előnyre tegyen szert máshol (pl. intenzívebb offenzíva Ukrajnában). Kína középtávon nagyon nehéz helyzetbe kerülne az energiabiztonság terén. Mivel importjának közel fele Hormuz-függő, tartós zár esetén gazdasági lassulással kell szembenéznie: iparának egy része energiahiány miatt lefulladhat, vagy drága tartalék megoldásokra (pl. stratégiai készletek, alternatív források) szorul.
Peking igyekszik növelni az orosz importot (még több olajat vesz Szibériából és a Jeges-tengeren át), illetve felgyorsíthatja tervezett vezetékprojektjeit Közép-Ázsián keresztül, hogy a jövőben elkerülhesse a tengeri szállítást. Politikai-diplomáciai fronton Kína aktívabb béketeremtőként léphet fel: esetleg kezdeményezheti az iráni–izraeli tárgyalások összehozását, vagy nemzetközi konferenciát a Hormuzi-szoros biztonságáról, hogy mielőbb stabilizálja a térséget saját érdekei védelmében. Közben Peking óvakodik attól, hogy nyíltan szembekerüljön az USA-val katonailag – nem valószínű, hogy kínai hadihajók közvetlenül beavatkoznának, de gazdasági eszközökkel (pl. iráni olaj vásárlása akár szankciók ellenére, humanitárius segély Iránnak) támogatja Teheránt, hogy az minél tovább ki tudjon tartani.
Hosszú távú következmények (évek távlatában)
Közel-Kelet: Hosszabb távon a Hormuzi-szoros válsága újrarajzolhatja a közel-keleti politikai térképet.
🔴 Kimeneteltől függően több forgatókönyv képzelhető el. Az egyik lehetőség szerint a konfliktus végén Irán rezsimje meggyengül vagy akár összeomlik az összecsapás és gazdasági összeomlás következtében.
Ebben az esetben egy esetleges új, mérsékeltebb iráni vezetés megjelenése enyhítheti a feszültséget a régióban: lehetséges Irán nyitása a Nyugat felé, ami Izrael és az arab államok számára is új fejezetet hozhat (például egy új nukleáris megállapodás, regionális biztonsági keretrendszer kialakítása).
🔴 Egy másik forgatókönyv szerint Irán rezsimje túlélné a konfliktust és még radikálisabbá válna – atomfegyver fejlesztésébe kezdhet az „északi-koreai út” mintájára, hogy a jövőben elrettentő erővel bírjon.
Ebben az esetben a fegyverkezési verseny felgyorsul:
📍 Szaúd-Arábia is nukleáris programot indíthat, Izrael tovább erősíti katonai fölényét, és tartós hidegháborús viszony alakul ki a térségben. Hosszú távon mindenképp kulcsfontosságú lesz a Hormuzi-szoros biztonságának alternatív megoldása: az Öböl-államok feltehetően beruháznak új olaj- és gázvezetékekbe, amelyek kikerülik a szorost (pl. több vezeték Szaúd-Arábiából a Vörös-tengerre, esetleg Omanon keresztül).
Esetleg felmerülhet egy közös regionális tengerbiztonsági egyezmény gondolata is, amely garanciákat nyújt a szabad hajózásra – bár a kölcsönös bizalmatlanság miatt ez nehezen megvalósítható. A hosszú válság árnyékában azonban a szembenálló felek (Arab-öböl államok vs. Irán) is beláthatják, hogy egy új status quo kialakítása szükséges a jövőbeni hasonló krízisek elkerülésére.
Globális hosszú távú hatások:
Hosszú távon a Hormuzi-szoros körüli konfliktus hatására a világ nagy tanulságokat vonhat le, ami tartós átrendeződéseket eredményez a geopolitikában és a gazdaságban.
A többhetes-hónapos olajválság rávilágít a fosszilis energiahordozók sebezhetőségére, így várhatóan felgyorsul a zöld átmenet: számos ország fokozza a megújuló energiaforrásokba és energiatárolásba irányuló beruházásait, hogy csökkentse olajfüggőségét. Ugyanakkor rövid távon a magas árak nyomán új olaj- és gázprojekteket indíthatnak olyan helyeken is, melyek korábban nem voltak gazdaságosak – pl. egyes afrikai vagy latin-amerikai kitermelések – ez átstrukturálhatja a globális energiapiacot.
A hormuzi válság tartós félelmet kelt a nemzetközi kereskedelmi rendszerben, így várható a kritikus nyersanyagok diverzifikációja és lokalizációja: például nagy olajimportőrök igyekeznek hosszú távú szerződésekkel, közvetlen befektetésekkel biztosítani alternatív útvonalakat (pl. csővezetékeket Ázsiában), illetve növelik stratégiai tartalékaikat.
A globális szállítmányozás is alkalmazkodik: a biztosítók díjszabása tartósan tükrözheti a Közel-Kelet kockázatosságát, emiatt akár hosszú távon is több árut szállítanak majd kerülő útvonalakon vagy szárazföldi alternatív útvonalakon, csökkentve a Hormuz-szoros szerepét. Politikai téren megerősödhet a nemzetközi együttműködés igénye a tengeri útvonalak biztonságának garantálására – pl. előtérbe kerülhet a nagyhatalmak között egy új maritime security egyezség gondolata, bár a nyugati–orosz–kínai ellentétek ezt megnehezítik. Ha a konfliktus végül rendeződik, a nemzetközi közösség talán jobban törekszik majd a megelőzésre (pl. a jövőben komolyabban veszik az efféle fenyegetéseket, és bevonják Iránt egy biztonsági párbeszédbe, ahogy a kubai rakétaválság után is történtek megállapodások).
Mindenesetre a Hormuzi-szoros tartós lezárása olyan precedenst jelentene, ami hosszú időre beépülne a stratégiai kalkulusokba: a nagy importőrök (mint Kína, India) soha többé nem hagyatkoznának egyetlen szűk csatornára, és még erőteljesebben építik ki energiafolyosóikat baráti országaikon át.
Európa:
Hosszú távon Európa számára a válság kettős következménnyel jár. Egyrészt megerősíti azt a felismerést, hogy stratégiai autonómiára van szükség az energia terén: az EU várhatóan még komolyabb beruházásokat eszközöl az Európai Zöld Megállapodás céljainak elérésére, csökkenti a fosszilis importot és diverzifikál (új LNG-beszállítók, saját megújuló kapacitások). Emellett infrastrukturális projekteket is felvethet a válság tanulsága – például egy transzregionális vezeték kiépítése a Közel-Keletről a Földközi-tengerre (bár a politikai stabilitás ezt alapvetően meghatározza).
Másrészt Európa geopolitikailag még inkább az Egyesült Államok felé orientálódhat a biztonság terén: a NATO és az EU szorosabb koordinációja várható a közel-keleti térségben, mivel világossá vált, hogy európai érdek a szabad hajózás fenntartása ott is. Ugyanakkor az is lehet, hogy egy ilyen sokk hatására az EU önállóbb védelmi kezdeményezéseket indít, például állandó haditengerészeti erő létrehozását a stratégiai csomópontok (Hozmuz, Bab-el-Mandeb, Szuezi-csatorna) ellenőrzésére.
Hosszú távon a közel-keleti konfliktus lecsengése után Európa igyekszik majd új egyensúlyt találni: ha Iránban rendszerváltás történne, az EU vállalhatna vezető szerepet az újjáépítésben és integrálásban (amint azt a 2015-ös nukleáris egyezmény után tervezte is).
Ha viszont minden marad a régiben (ellenséges iráni rezsim), Európa tartósan elveszítheti az iráni piacot és erőforrásokat, cserébe szorosabbra fűzi kapcsolatait a Perzsa-öböl arab monarchiáival és Izraellel, hogy együtt próbálják elrettenteni Iránt a jövőben. A közel-keleti háború emléke hosszú ideig kísérteni fogja Európát: politikai vitákat hagy maga után arról, helyes volt-e az amerikai stratégia támogatása, és felszínre hozza a kontinens külső sebezhetőségének kérdését, amire válaszul mélyülhet az EU integrációja az energetika és a biztonságpolitika terén.
Oroszország és Kína:
Hosszú távon Oroszország számára a hormuzi válság vegyes örökséget hagy. A magas olajárak átmeneti haszna után az orosz vezetés tart attól, hogy a világ gyorsabban fordul el az olajtól, részben épp a drágulás és megbízhatatlanság miatt – ez hosszú távon csökkentheti a keresletet az orosz energiahordozók iránt. Ugyanakkor a válság nyomán Oroszország még szorosabbra fűzi energetikai kapcsolatát Kínával és más ázsiai vevőkkel, tartós keleti elköteleződés jön létre az orosz olaj és gáz számára.
Ha Irán rezsimje fennmarad és nyugat-ellenes marad, Oroszország a jövőben is fontos szövetségest lát benne – a közös ellenségkép (USA) még inkább összehozza őket, katonai és gazdasági téren egyaránt. Ha azonban Iránban nyugatbarát fordulat történne, Oroszország geopolitikai befolyása a Közel-Keleten gyengülhet, és riválisként tekintene egy esetlegesen Nyugat-párti Iránra.
Így Moszkva hosszú távú érdeke paradox módon az, hogy ne győzzön egyik fél se döntően: se az USA ne erősödjön meg Iránban, se Irán ne zárja ki tartósan a világszintű olajkereskedelmet. Emiatt Oroszország a jövőben is igyekszik majd egyensúlyozni – retorikailag a nemzetközi jogot és a hajózás szabadságát hangoztatva (ahogy Novak miniszter is tette), de a háttérben a saját stratégiáját követve.
Kína hosszú távú reakciója a válságra az lesz, hogy soha többé nem akar ilyen helyzetnek kiszolgáltatva lenni. Peking feltehetően nagy lendületet ad egy Iránból induló, Pakisztánon át Kínába tartó energiavezeték kiépítésének (hogy szárazföldön is hozzáférjen a közel-keleti olajhoz a veszélyes tengeri út helyett).
Folytatja a flottafejlesztést is: a kínai haditengerészet további távolsági képességeket épít ki, esetleg előretolt bázisokat (Gwadar Pakisztánban, Afrikában) hoz létre, hogy szükség esetén saját erővel is biztosítani tudja az útvonalait. A hormuzi lezárás miatti gazdasági károk megerősítik Kínában azt a meggyőződést, hogy az USA katonai jelenléte a világ kulcsfontosságú régióiban fenyegetést jelent Kína gazdasági érdekeire.
Ennek nyomán Peking még inkább törekszik a multipoláris világrend előmozdítására, ahol az USA nem diktálhat egyoldalúan: szorosabbra vonja a sorokat Oroszországgal és más, Amerika-politikáját ellenző országokkal. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a hormuzi válság a kínai döntéshozókat óvatosságra inti: világossá vált számukra, hogy egy katonai konfliktus milyen gyorsan padlóra küldheti a világgazdaságot, benne Kínát is – ezért a jövőben talán nagyobb hangsúlyt fektetnek a konfliktus-megelőzés diplomáciai eszközeire és saját energiafüggőségük csökkentésére.
Nyugati és alternatív geopolitikai narratívák
A Hormuzi-szoros lezárásának megítélése élesen eltér a különböző szereplők szemszögéből. Az alábbiakban megvizsgáltam a nyugati mainstream és néhány alternatív (iráni, orosz, kínai) narratíva főbb elemeit:
Nyugati (amerikai/európai) narratíva:
A nyugati országok szerint Irán lépése megengedhetetlen fenyegetés a nemzetközi renddel szemben. A szoros lezárását agressziónak tekintik, mely indokolatlanul “túszul ejti” a világgazdaságot. Washington és Brüsszel narratívája kiemeli, hogy a nemzetközi jog garantálja a szabad áthaladást az ilyen vízi útvonalakon, így Irán súlyosan megsérti a szabályokat. A nyugati vezetők hangsúlyozzák, hogy Irán saját magát izolálja ezzel a lépéssel, és hogy az USA és szövetségesei “minden szükséges eszközzel” helyreállítják a hajózás szabadságát.
Ahogy egy amerikai szakértő fogalmazott, Irán egy ilyen akcióval “öngyilkos” útra lépne, mert az USA hatalmas katonai erővel válaszolna.
A nyugati média hangsúlyozza az iráni lépés okozta szenvedést a világban – az egekbe szökő energiaárak, recesszió – és ezzel az iráni vezetést állítja be felelősnek. Ugyanakkor hozzáteszik: mindez elkerülhető lett volna, ha Irán nem folytat provokatív nukleáris programot és rakétatámadásokat, melyek kiváltották a konfliktust.
Iráni narratíva:
Teherán szemszögéből a Hormuzi-szoros lezárása önvédelemből fakadó jogos lépés egy amerikai-izraeli támadásra válaszul. Az iráni vezetés hangoztatja, hogy szuverén joga megvédeni a területét és érdekeit – ha az USA nyíltan belép a háborúba Izrael oldalán, Iránnak “legitim joga nyomás alá helyezni” az ellenséget az olajtranzit akadályozásával.
Irán úgy állítja be, hogy nem ő kezdeményezte a konfliktust: “csak akkor nyúlunk ehhez az eszközhöz, ha létfontosságú érdekeink kerülnek veszélybe” – idézik iráni tisztviselők nyilatkozatait.
A perzsa narratíva emlékeztet a történelemre is: az 1980-as évek “tartályhajó-háborújára”, amikor az USA beavatkozott, és az 1950-es évekre (Szuezi-válság), mondván a Nyugat mindig is a közel-keleti erőforrások felett akart uralkodni. Irán a lezárást úgy kommunikálja befelé, mint az ellenállás jelképét: azt üzeni a lakosságnak és az iszlám világnak, hogy képes térdre kényszeríteni a nyugati gazdaságot, ha megtámadják.
Az iráni sajtó valószínűleg kiemeli, hogy a Nyugat kettős mércét alkalmaz – amikor Irán szenved szankcióktól, az rendben van, de ha Irán visszavág az olaj fegyverével, azt rögtön elítélik. Ugyanakkor Irán igyekszik megnyugtatni baráti szomszédait (Omán, Katar), hogy nem ellenük irányul a lépés, csupán kényszerű válaszlépés az agresszióra.
Orosz narratíva:
Moszkva retorikájában az USA és Izrael a konfliktus fő felelősei. Az orosz sajtó azt hangsúlyozza, hogy Izrael provokálta ki a válságot iráni célpontok bombázásával, az USA pedig tovább szította azt – így Irán reakciója érthető válasz a külső fenyegetésre. Az orosz kormány ugyan hivatalosan reméli, hogy nem kerül sor a szoros lezárására (a stabil olajpiacra hivatkozva), de a kreml közeli elemzők rámutatnak, hogy minden ország azt tenné, amit Irán, ha létfontosságú érdekeit katonai támadás érné.
A nyugati szankciók és agresszió kontextusába helyezik Irán lépését, párhuzamot vonva Oroszország saját konfrontációival. Az orosz média ugyanakkor örömmel regisztrálja az olajár-emelkedést, és mint “a Nyugat saját maga által okozott” válságát tárgyalja. Oroszországban nem sajnálják, hogy az EU energiaválságba kerül – a narratíva szerint ez igazságos következmény az Oroszország elleni szankciók után. Ugyanakkor Moszkva számára fontos hangsúlyozni, hogy ők a felelős nagyhatalom szerepében vannak: Putyin kormánya a háttérben esetleg közvetítene, béketervet javasolna (önmagát a józan ész hangjaként feltüntetve). Összességében az orosz narratíva a Nyugat hibáira mutat rá, és kihasználja a helyzetet saját geopolitikai álláspontjának igazolására – miközben nem bánja az abból származó anyagi hasznot sem.
Kínai narratíva:
Peking hivatalos retorikája óvatos és többnyire elvhűen semleges. A kínai vezetés “minden fél nyugalmát” sürgeti és tárgyalásos rendezést ajánl, kerülve annak kimondását, hogy támogatná a szoros lezárását. Kína számára a stabilitás az első – ezt hangsúlyozza is, mondván a közel-keleti háború ”egyik fél érdekeit sem szolgálja”.
Ugyanakkor a kínai állami média finoman az USA felelősségét említi: például kiemeli, hogy az amerikai szankciók és katonai jelenlét vezetett idáig, és bírálja, hogy Washington kockára teszi a globális gazdaságot egy új háborúval.
A Global Times stb. publicisztikákban megjelenhet, hogy Amerika “saját maga alatt vágja a fát”, hiszen a világgazdaság összeomlása az USA-nak is árt. Kína igyekszik önmagát béketeremtő nagyhatalomként pozicionálni, a Nyugatot pedig felelőtlennek beállítani. Fontos része a kínai narratívának a fejlődő világ iránti aggodalom: hangsúlyozzák, hogy a magas olajár fő kárvallottjai a szegény országok, és hogy Peking értük is aggódik (szemben az USA-val, amely csak geopolitikai játékait nézi). Összességében Kína narratívája pragmatikus: nem védelmezi nyíltan Iránt, de kritizálja a nyugati lépéseket, és saját felelősségteljes imázsát igyekszik erősíteni.
Független egyéb narratívák:
Néhány független geopolitikai elemző és a globális dél országai közül többen a történteket a nagyhatalmak közötti rivalizálás tükrében szemlélik.
Ők rámutathatnak, hogy a Hormuzi-szoros esete felhívás a világ számára: túlzottan függünk egyetlen geopolitikailag instabil régiótól az energiaellátásban. Egyes közel-keleti szakértők szerint a válság új biztonsági architektúra után kiált a régióban, amelyben nem az egymást ellenségnek tekintő felek (USA–Irán) dominálnak, hanem kollektív megállapodások kellenek.
Más független vélemények kritizálják mindkét oldalt: szerintük az iráni lépés és az amerikai-izraeli támadás is felelőtlen, hisz mindkettő a civil lakosság és a világszegények kárára megy. Felmerül olyan narratíva is, hogy a válság nyertesei a fegyver- és energiavállalatok, míg a vesztesek a hétköznapi emberek világszerte – ez a kritikus hang mind inkább erősödhet a konfliktus elhúzódásával. Végül, néhány közel-keleti és európai pacifista nézőpont hangsúlyozhatja, hogy a Hormuzi-szoros lezárása egy új világháború szikrája is lehetett volna, ha a felek nem vigyáznak – ezzel intve óvatosságra a jövőben minden döntéshozót.
Mindezek együttesen adnak átfogó képet arról, hogy a Hormuzi-szoros lezárása nem pusztán regionális incidens, hanem az egész világra kiható, többdimenziós válság lenne, amelynek következményeit csak hosszú évek alatt lehetne kiheverni.
A teljes cikket írta és szerkesztette, linkekkel, képekkel kiegészítette: A VilagHelyzete alapító szerkesztő újságírója
❗ Ha szeretnétek magyarul is olvasni továbbra is cikkeket elemzéseket, valódi tudásanyagokat, segítsetek kérlek támogatásotokkal az elkészültében! 👉
vagy előfizetőként csatlakozzatok az oldalhoz!
Kapcsolódó Friss VilagHelyzete-cikk:
Az USA belépett a háborúba Izrael oldalán, lebombázta Irán nukleáris létesítményeit - a legrosszabb következett be!
💥😱 Az Egyesült Államok belépett a háborúba Izrael oldalán, lebombázta Irán nukleáris létesítményeit, ahogy az hétvégére várható volt!