Ezért nem engedi az USA szinte biztosan, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz

A NATO-bővítés most először vált fenyegetéssé magának Washingtonnak is - Timofey Bordachev, a Valdai Klub programigazgatójának cikke

Ezért nem engedi az USA szinte biztosan, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz

Kijevnek rossz hírrel kell szembenéznie - a NATO-bővítés most először vált fenyegetéssé magának Washingtonnak is

Timofey Bordachev, a Valdai Klub programigazgatójának cikke

Az ukrán válsággal a történelem során először fordul elő, hogy az Egyesült Államok komoly kockázatoknak teszi ki magát, amikor meghatározza katonai jelenlétének határait Európában.

Washington bármilyen valódi lépése, hogy meghívja Kijevet a NATO-ba, azt jelentené, hogy hajlandó közvetlen katonai konfrontációba bocsátkozni Oroszországgal.

Sokak szerint kevésbé kockázatos megoldás lenne, ha a Volodimir Zelenszkij-rezsimnek különleges kétoldalú garanciákat ígérnének.

A NATO katonai tömbjét a második világháború után Európa tényleges, az USA és a Szovjetunió közötti befolyási övezetekre való felosztása alapján hozták létre.

Az emberiség történetének legnagyobb fegyveres összecsapása következtében az európai államok nagy része örökre elvesztette azt a képességét, hogy meghatározzák nemzetpolitikájuk alapvető kérdéseit.

Ezek közé tartozott mindenekelőtt a védelem és a más országokkal való szövetségkötés képessége. Európa megosztottá vált a konfliktus valódi győztesei - Moszkva és Washington - között. Csak Ausztria, Írország, Svédország, Finnország és Svájc egy kis része volt kívül az uralmi zónájukon.

Mindkét nagyhatalomnak informális joga volt meghatározni az ellenőrzése alatt álló területek belső rendjét.

Ennek oka az volt, hogy az érintett országok elvesztették szuverenitásukat mint olyat. Még Franciaországnak is, amely több évtizeden keresztül továbbra is szabadelvűséget tanúsított, nem volt kétsége afelől, hogy egy új globális konfliktus esetén kinek az oldalán fog harcolni.

• A NATO-t 1949-ben azért hozták létre, hogy az amerikai szövetségeseket formálisan megfosszák attól a lehetőségtől, hogy saját maguk hozzák meg külpolitikai döntéseiket és katonai doktrínáikat. Ebben a tekintetben a szövetség nem különbözött a Szovjetunió befolyási övezetében létrejött Varsói Szerződéstől.

• Az Egyesült Államok és a többi NATO-ország közötti kapcsolat soha nem volt a hagyományos értelemben vett szövetség. A múlt században a klasszikus szövetségek teljesen megszűntek létezni - a katonai képességek közötti különbség a nukleáris szuperhatalmak és a világ minden más országa között túl nagy lett.

A relatív egyenlők közötti katonai szövetség lehetséges, ahogyan az a múlt század közepéig is lehetséges volt, de a nukleáris fegyverek ezt lehetetlenné tették.

Európa korábbi szuverén államai olyan területi bázissá váltak, ahonnan a nagyhatalmak békében tárgyalhatnak, háborúban pedig felléphetnek.

A NATO létrehozása és az olyan országok, mint Görögország, Törökország, Spanyolország és Nyugat-Németország későbbi csatlakozása a szövetséghez az amerikai dominancia azon határainak formalizálása volt, amelyekbe a Szovjetunió már a kétoldalú kapcsolatokban beleegyezett.

A szovjet összeomlás után az amerikai uralom kiterjesztése Moszkva korábbi kelet-európai szövetségeseire, sőt a balti köztársaságokra sem jelentett komoly kockázatot Washington számára.

Egyébként ezért van a NATO-ban az az informális szabály, hogy nem vesz fel olyan országokat, amelyeknek harmadik államokkal fennálló területi vitái megoldatlanok - az USA soha nem volt hajlandó olyan területeket elfoglalni, amelyeknek a tulajdonjoga vitatott.

A NATO hidegháború utáni bővítése megtévesztésen alapult: az USA azt ígérte Moszkvának, hogy nem terjeszti ki a NATO-t Oroszország határaira.

De kezdetben Oroszországnak nem volt elég fizikai ereje ahhoz, hogy ellenálljon. Ez azt jelentette, hogy az USA közvetlen katonai konfliktus veszélye nélkül is megszállhatta a "nem igényelt" államokat.

Az USA NATO-hoz való hozzáállása hű maradt az 1945-ös győztesek filozófiájához: nincsenek szuverén államok, csak ellenőrzött területek.

Miután Washingtonban megszületett a döntés, már csak stratégiai kérdés volt, hogy a helyi kormányok a "helyes" döntéseket hozzák meg.

Ez annál is inkább így volt, mivel az 1990-es és 2000-es években az új országok NATO-hoz való csatlakozását az Európai Unió bővítésével "csomagolták". Ez minden okot megadott a helyi eliteknek arra, hogy a blokkhoz való csatlakozásra törekedjenek, amelytől kézzelfogható anyagi előnyöket vártak.

Egyesek - a balti államok és Lengyelország - számára a klubtagság lehetőséget nyújtott arra is, hogy a keleti nagy szomszédtól való félelem erősítésével agresszív oroszellenes politikával oldják meg a belső problémákat.

A balti államokban az amerikai előőrs státuszát az elitek arra is felhasználták, hogy felvegyék a harcot a radikális nacionalisták esetleges helyi ellenállásával szemben.

A blokkhoz csatlakozott országok számára a NATO a belső stabilitás garanciájává vált. Mivel a számukra legfontosabb döntéseket a nemzeti politikai rendszerükön kívül hozták meg, nem volt ok a belső versengésre, és nem állt fenn a komoly destabilizáció veszélye.

Természetesen egyetlen ország sincs biztonságban a kisebb belpolitikai zavaroktól, például a kormányváltás okozta zavaroktól - különösen, ha a hatalmon lévőt nem kedveli az USA. De a radikális változások, amelyek általában külpolitikai kérdéseket érintenek, lehetetlenné váltak.

Ebben az értelemben Nyugat-Európa egyre inkább Latin-Amerikára hasonlít, ahol a lakosság életminősége nem jár drámai következményekkel az elit számára. Ott az USA-hoz való földrajzi közelség már régóta indokolja a szinte teljes amerikai ellenőrzést. Az egyetlen kivételt Kuba és az utóbbi évtizedekben Venezuela jelentette. Nyugat-Európában, Oroszország közelsége miatt, ez az ellenőrzés formális jellegű, ami elvileg kizárja a meglepetéseket.

🔴 A NATO-hoz való csatlakozás az állami szuverenitás cseréje az uralkodó elit hatalmának korlátlan megtartására.

Ez a titka annak, hogy minden politikai rezsim csatlakozni akar a blokkhoz: ez adja meg nekik a "halhatatlanság" lehetőségét, bármilyen belpolitikai vagy gazdasági kudarc ellenére.

A kelet-európai és a balti országok rezsimjei azonnal rájöttek, hogy nem sokáig maradnak hatalmon anélkül, hogy Washington ellenőrzése alatt állnának - a Moszkvával való szakítás és országaik periférikus helyzete túl sok problémát ígért nekik. Finnország pedig azért csatlakozott a NATO-hoz, mert a helyi elit már nem bízik abban, hogy egyedül képes lesz megtartani a hatalmat.

Magának az Egyesült Államoknak, mint láttuk, jelenlétének kiterjesztése soha nem jelentett komoly fenyegetést vagy kockázatot.

Legalábbis eddig. Pontosan erre hívják fel a figyelmet azok Amerikában, akik óvatos megközelítést sürgetnek a kijevi hatóságok tagságra vonatkozó követeléseire válaszul. Ezt a felhívást a blokk egyes tagjai is támogatják.

❗ Magától értetődik, hogy egy katonai összecsapás Moszkva és a NATO között globális atomháborút jelentene. Mindazonáltal a szovjet időszakban az USA úgy vélte, hogy a Szovjetunióval való bármilyen konfliktus Európára korlátozódhat, és nem járna közvetlen támadásokkal egymás területe ellen. Okkal feltételezhetjük, hogy Moszkva ugyanígy gondolta a hidegháború idején.

A NATO keleti terjeszkedése a hidegháborút követően olyan területek megszerzése volt, amelyekért senki sem akart harcolni.

Ukrajna helyzetében azonban az USA számára nem területszerzésről van szó, hanem arról, hogy egy olyan rivális hatalomtól kell elvenni, amely távol akarja tartani Washingtont. Ilyen még soha nem történt a NATO történetében, és meg lehet érteni azokat Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, akik a várható következmények komoly mérlegelésére szólítanak fel.

Kijev meghívása a NATO-ba valami egészen újat jelenthet az amerikai külpolitika számára - hajlandóságot arra, hogy egy olyan egyenrangú ellenféllel, mint Oroszország, harcoljon.

Történelmük során az amerikaiak mindeddig ódzkodtak ettől és más szereplőket az amerikai érdekekért áldozatot hozni és szenvedni hajlandó faltörő kosként használtak.

Ez volt a helyzet az első és a második világháborúban is.

A legvalószínűbb forgatókönyv tehát az, hogy az USA arra fog szorítkozni, hogy megígéri, hogy foglalkozik Ukrajna és a NATO kérdésével, miután a kijevi rezsim így vagy úgy, de megoldotta a problémáit Oroszországgal.

Addig pedig csak ígéretet kap néhány "különleges" feltételre kétoldalú alapon.

A teljes cikket fordította és szerkesztette: VilagHelyzete

Forrás és eredeti cikk címe: Timofey Bordachev: Here’s why the US will almost certainly never allow Ukraine to join NATO

Kiev has to face up to some bad news –  for the first time, NATO enlargement has become a threat to Washington itself

Kapcsolódó VilagHelyzete-cikk: