Az Andokban lezuhant repülőjárat: A hó társadalma - Filmajánlat

Mindenki által ismert történet az Andokban lezuhant csapat és rokonaik története, akik csak úgy élték túl az Andok havas hegyei közötti borzalmas 71 napot, hogy megették halott társaikat

Ez az utolsó fénykép a hírhedt uruguayi 571-es járatról, amely közvetlenül azelőtt készült, hogy 1972. október 13-án az Andokban katasztrófa történt.

A fedélzeten tartózkodó 45 ember közül kezdetben 27-en élték túl a balesetet.Végül a 27 túlélő közül 16-an kerültek elő élve.

Mindenki által ismert történet az Andokban lezuhant csapat és rokonaik története, akik csak úgy élték túl az Andok havas hegyei közötti borzalmas 71 napot, hogy megették halott társaikat.

ℹ 1972. október 13-án az uruguayi légierő 571-es, Chilébe tartó járata negyven utassal és az ötfős személyzettel a fedélzetén egy sziklafalnak csapódott és lezuhant az Andokban.

A katasztrófát csodával határos módon huszonheten túlélték, de végül csak tizenhatan menekültek meg a hó és a dermesztő fagy markából.

A montevideói rögbicsapat, valamint a szintén a fedélzeten utazó rokonaik és barátaik túlélésért folytatott küzdelme több mint két hónapig tartott, és olyan megpróbáltatásokon mentek keresztül, amibe belegondolni is hátborzongató.

A túlélőknek a legnagyobb problémát a nagyon kevés élelem jelentette: nyolc tábla csokoládé, egy doboz kagyló, három kis üveg lekvár, egy doboz mandula, néhány datolya, cukorka, aszalt szilva jelentette a teljes készletüket.

A balesetet követő napokban ezeket szigorú rendszer szerint osztották be, hogy a lehető legtovább kitartson szűkös élelmük.

1993-ban egyszer már feldolgozták mozifilmben a történetet Alive (Életben maradtak) címmel, de most

2023-ban róluk készült nagyon jó film került fel a Netflix palettájára, a Hó Társadalma (La Sociedad de la Nieve) címmel. - Nagyon jól bemutatja a történteket

A takarékoskodás ellenére ennivalójuk egy hét után elfogyott, és mivel a környéken semmilyen növényzet vagy állat nem volt megtalálható, a csoport a repülőgép egyes részeit, például az ülések belsejében lévő pamutot és a bőrt kezdték el megenni, bár ezek elfogyasztásától csak egyre betegebbek lettek.

Mivel tisztában voltak azzal, hogy a keresésükre indult mentőakciókat lefújták, a még életben lévők megegyeztek abban, hogy ha meghalnak, a többiek elfogyaszthatják maradványaikat.

Mivel az összes utas római katolikus vallású volt, komoly erkölcsi fenntartásokkal kezelték kényszerű döntésüket, sokuk az örök kárhozattól tartottak. Hogy az életösztönök felülkerekedhessenek vallási meggyőződésükön, a kannibál aktusra úgy tekintettek, mint ami egyenértékű az Eucharisztiával, vagyis Jézus Krisztus testével és vérével a kenyér és a bor megjelenése során.

A légi katasztrófa

A montevideói Old Christians Club rögbicsapat játékosai, családtagjaik és barátaik egy meccsre igyekeztek Chilébe 1972. október 12-én, ám a rossz időjárási körülmények miatt kénytelenek voltak megszakítani útjukat, és az argentin Mendoza városban szálltak le kényszerpihenőre. A helyzet másnap reggelre sem javult, egész délelőtt a felszállási engedélyre vártak, végül kora délután, immár az engedély birtokában a kapitány úgy döntött, nem vár tovább az indulással.

Ám az időjárási körülmények továbbra sem voltak ideálisak, olyan sűrű felhőzetben repültek át az Andok felett, hogy a pilóta és az első tiszt csak is a műszerekre hagyatkozhatott.

E három tényező okozta végül a repülőgép vesztét:

• a kedvezőtlen időjárás, a pilóta döntése, hogy így is az Andok felett repül a hosszabb, de biztonságosabb kerülőút helyett, valamint, hogy az első tiszt számítási hibája miatt akkor kezdték meg a süllyedést, amikor még bőven a hegylánc felett repültek.

Az ereszkedés során a gép erős turbulenciába került, ám az utasok ekkor még nem vették komolyan a kapitány figyelmeztetését, hogy kapcsolják be az öveiket. Vidámak voltak, viccelődtek, és azt énekelték: „Conga, conga, the plane is dancing conga”.

Akkor jöttek rá, mennyire súlyos a helyzet, amikor pár másodperccel a gép farokrészének letörése előtt valaki megjegyezte:

„Nem repülünk túl közel a hegyekhez?”.

A pilótáknak már nem volt idejük korrigálni a végzetes hibát. A gép egy sziklafalnak csapódott, letört a farokrész és a félszárnyak, a géptörzs pedig 3600 méter magasan, egy lejtős részen állt meg.

A balesetben tizenketten azonnal szörnyethaltak, öt súlyos sérült másnap vesztette életét, egy utas a szerencsétlenséget követő nyolcadik napon hunyt el, a tizenhetedik napon pedig nyolc embert sodort el egy lavina.

Hetvenegy nap

Összesen ennyit töltött a kopár, hófödte hegyvidéken a tizenhat túlélő, akiknek megfelelő ruházat és élelem híján hamar szembesülniük kellett azzal, hogy súlyos döntéseket kell meghozniuk az életben maradásért.

A roncsokban talált néhány csomag keksz, csokoládé és pár üveg bor nem tartott sokáig, ezért először a bőröndökről és az ülésekről hámozták le a bőrborítást reménykedve, hogy meg tudják enni. De hamar rá kellett jönniük, hogy egyetlen esélyük van a túlélésre: ha esznek a halott társaik húsából.

Bár vallásos, istenfélő ember volt a csapat minden tagja, úgy döntöttek, ez az egyetlen út, hogy átvészeljék a helyzetet, és abban is megegyeztek, hogy ha közülük meghal valaki, az szintén felajánlja a testét a többieknek.

A remény, hogy egy mentőcsapat megtalálja, és kiviszi őket az Andokból, a nyolcadik napon foszlott szét, amikor a roncsokban talált táskarádióból megtudták, hogy a hatóságok megszüntették a gép keresését. Így hát az egyetlen esélyük az volt, hogy maguk indulnak segítségért.

Először rövidebb, kisebb távú felfedezőutakra mentek, ám mikor már sokadjára nem jártak sikerrel, úgy döntöttek, hogy egy kisebb csapat vág neki a hegyeknek, és addig mennek, míg nem találnak valakit, akinek szólhatnak: vannak túlélők. Pont két hónappal a baleset után, december 13-án indult útnak egy három főből álló csapat, akik a legjobb egészségügyi és fizikai állapotban voltak:

Roberto Canessa, Antonio Vizintin és Nando Parrado.

Két nap után úgy döntöttek, hogy Vizintin visszamegy a többiekhez, mert két embernek tovább tart a magukkal vitt élelem, és nyolc nap kínzó gyaloglás után végre találkoztak egy chilei férfival, aki szólt a hatóságoknak.

Végül december 22-én érkezett meg a helikopter és másnapra mindenkit kimentettek a roncsok közül. 

Ha a történetet itt befejezzük, mondhatjuk, a tizenhat túlélő számára szerencsés véget ért: megmenekültek a fagy- és éhhaláltól. Ám mindez azt is jelentette, hogy az életük hátralévő részében együtt kell élniük a történtek okozta traumával, és azzal, hogy saját barátaikon követtek el kannibalizmust annak érdekében, hogy megérjék a holnapot.

E súlyos teher feldolgozásában segített a csapat tagjainak, hogy nemcsak a katolikus egyház, de a halott társaik családtagjai sem ítélték el őket, és megbocsátottak nekik. Roberto Canessa, a segítséget hozó kétfős csapat egyik tagja, miután visszatértek Uruguayba, meglátogatta az elhunytak hozzátartozóit, mert úgy érezte, neki kell elmondania nekik, hogy mi történt a szerettükkel.

„Nem vártam, hogy megértsék, vagy hogy megbocsátsanak, mégis, ők nem a halállal törődtek, hanem azzal, hogy mi élünk.” - nyilatkozta Canessa.

A túlélők között a korábbinál is szorosabb kapcsolat alakult ki, minden évben összejönnek december 22-én – a napon, amikor megmentették őket –, és évente megrendeznek Chilében egy rögbimeccset annak emlékére, ami a tragédia miatt elmaradt.

Traumából erő

Feldolgozni a történteket és továbblépni, folytatni az életüket, amit kettétört a tragédia, nem lehetett könnyű folyamat. Minden csapattagnak máshogy alakult a sorsa, de van, ami közös négy túlélőben.

Fernando Parrado, Carlos Páez Rodríguez, Roberto Canessa és Javier Methol
is azt az utat választotta, hogy másoknak próbál segíteni azáltal,
hogy elmondja, mi történt vele azalatt a keserves hetvenkét nap alatt.

Parrado, aki Canessával együtt menetelt át a hegyeken a segítségért, nem fejezte be az egyetemet, rövid ideig autóversenyző, majd televíziós személyiség lett.

Ő is motivációs trénerként járta körbe a világot, előadásaiban arról beszélt, hogy milyen érzések, gondolatok tartották benne a lelket a hegyekben.

Vince Rause írótársával 2006-ban kiadta Csoda az Andokban című könyvét, és tanácsadóként részt vett az 1993-as Életben maradtak című film elkészítésében, amiben Parradót Ethan Hawke alakítja.

Nando Parrado (bal) és Roberto Canessa (középen) -Forrás: Getty Images/Evening Standard/Hulton Archive

Rodríguez csak tizennyolc éves volt a baleset idején, az Andokban töltötte be a tizenkilencet. Miután hazatért, mezőgazdasági technikusként végzett az uruguayi egyetemen, majd tíz év múlva profilt váltott, és a reklámiparban találta meg a számítását. Ma már saját kommunikációs- és PR cégét irányítja.

2003-ban megírta a saját történetét az andoki megpróbáltatásokról After the tenth day (A tizedik nap után) címmel, ami órási siker lett, túl van a tizennegyedik kiadáson.

• Methol, aki a túlélők között a legidősebb volt a harminchat évével, feleségét és négy gyermeke anyját vesztette el a tragédiában, ugyanis Liliana a nyolc áldozat egyike, akiket elsodort a tizenhetedik napon a lavina.

Hazatérte után visszatért a dohányiparba, ahol korábban is dolgozott, valamint motivációs előadásaival bejárta Uruguayt. Később újra nősült, a két házasságából négy lánya és négy fia született. 2015-ben hunyt el rákban.

Canessa, aki orvostanhallgató volt a szerencsétlenség idején, befejezte az egyetemet, és arra tette fel az életét, hogy gyermekkardiológusként minél több életet megmentsen.

A többiekhez hasonlóan ő is motivációs előadóként beszél az átéltekről, 2016-ban pedig megjelent I had to Survive (Túl kellett élnem) című könyve, amiben a saját szemszögéből írja le a katasztrófát és az utána következő több mit két hónapot, valamint azt, hogyan tudta folytatni az életét.

Szerkesztette: A VilagHelyzete alapító szerkesztő újságírója