A demokrácia kifogyott a jövőből - Ez áll a nyugati demokrácia válságának hátterében - Foreign Policy
A nyugati demokrácia válságának hátterében talán az áll, hogy a Nyugat elveszítette a nyitott idő iránti érzékét. A teljes cikket lefordítottam számotokra, mert nagyon érdekes eszmefuttatásnak tartom
A demokrácia kifogyott a jövőből - A nyugati demokrácia válságának hátterében talán az áll, hogy a Nyugat elveszítette a nyitott idő iránti érzékét.
Erről írt a Soros hálózathoz tartozó ForeignPolicy.com, amelynek teljes cikkét lefordítottam számotokra, mert nagyon érdekes eszmefuttatásnak tartom.
https://foreignpolicy.com/2024/04/27/democracy-has-run-out-of-future/
❗ Ha szeretnétek magyarul is olvasni továbbra is cikkeket elemzéseket, valódi tudásanyagokat, segítsetek kérlek támogatásotokkal az elkészültében!👉
vagy előfizetőként csatlakozzatok az oldalhoz!
Ma az idő múlásával élünk. A politikai spektrum minden oldalán osztoznak a végzet érzésében.
A nyugati demokratikus politika két “azonnal meghalunk” lázadás és két nosztalgia összecsapásává vált:
a klímaaktivisták kihalási lázadásává, akik attól rettegnek, hogy ha nem változtatjuk meg radikálisan az életmódunkat, akkor elpusztítjuk az életet a Földön
és a "nagy megújulás" jobboldalának kihalási lázadásává, amely attól való félelmében él, hogy ha valami nem változik, az az életmódunk végét jelenti.
A jobboldal nosztalgiázik a múlt után. A baloldal az eltűnt jövő iránt nosztalgiázik. Céljaikban gyökeresen különböznek, mégis van egy közös nézőpontjuk: az apokaliptikus képzelet.
📖 Jonathan White In the Long Run című könyvének eredetiségét és jelentőségét ennek a kúszó eszkatologikus álláspontnak az összefüggésében lehet értékelni:
🚨 A jövő mint politikai eszme.
White, a London School of Economics and Political Science professzora a demokrácia jelenlegi válságának eredeti olvasatát kínálja, amikor a demokráciát időbeli rendszerként definiálja és amellett érvel, hogy
a demokratikus rendszerek sikeres működésének előfeltétele a "nyitott jövő",
amely nem előre meghatározott, hanem az emberi cselekvés által formált.
Véleménye szerint
"amikor a jövő bezárulni látszik, a tartós nézeteltérés és a változó vélemények gondolata köré szerveződő intézmények kezdenek helytelennek tűnni".
🔴 Ezzel szemben "vészkorszakunk" uralkodó jellemzője, hogy nincs helye a tévedésnek. Ha bizonyos döntéseket ma nem hoznak meg, akkor már nem számít, hogy holnap felvállalják-e azokat. Akkor már túl késő lesz.
White érvelése szerint, ahogyan az emberek meghalnak, ha nincs levegő, amit belélegezhetnek, a demokrácia is meghalhat attól, hogy képtelenek vagyunk közösen álmodni.
✔A demokráciát a közeli jövő és a távoli, utópisztikus jövő közötti termékeny feszültség teszi működőképessé.
● A közeli jövő, amit tervezhetünk - az, amelyet a politikusok ígérnek a választóknak, és amely a demokratikus elszámoltathatóság középpontjában áll.
● Az, hogy mit tett tegnap a kormány és mit ígérnek a pártok a holnapra, mindig is a választási politika kenyere lesz.
White-nak azonban igaza van, amikor ragaszkodik ahhoz, hogy
a távoli és utópisztikus, a mai valóságtól radikálisan eltérő jövők is konstitutívak a demokratikus rendszerek számára.
❗ A távoli jövők jelentik a mai politikai remény alapjait és a motivációt a közvetlen politikai célok kielégítésének elhalasztásához.
Ha kivesszük a jövőt a demokratikus politikából, akkor a választások szavazólapos polgárháborúkká vagy véget nem érő válságkezeléssé válnak. ⛔
❗ Ma azonban a jövőhöz való viszonyunkat a kollektív bizalmatlanság jellemzi.
🚨A demokrácia mint projekt és a demokrácia mint a jövő - legyen az gazdasági, demográfiai vagy technológiai - kivetítése közötti egyensúlyhiány áll a Nyugat jelenlegi válságának középpontjában.
A jövővel kapcsolatos bizonytalanság és az ebből fakadó remény, hogy a holnap gyökeresen más lehet, mint a ma, a demokratikus eszme jellemzői. A kérdés az, hogy lehetséges-e még a bizonytalanság a jelenlegi vészkorszakában.
White a jövőt politikai eszmének tekinti, amely különböző történelmi változatokon ment keresztül és nem mindegyiknek van produktív kapcsolata a demokráciával.
A racionális számítással kapcsolatos megfontolásai hasznos esettanulmányt jelentenek. White világossá teszi, hogy milyen lehetőségei és sokkal nagyobb kockázatai vannak annak a feltételezésnek, hogy
A JÖVŐT
a tudományos módszert és a statisztikai adatok használatát
elsajátító szakemberek uralhatják.
Ez a hit a 20. század elején volt felemelkedőben, magyarázza White, amikor a számvitel új formái bizalmat ébresztettek az üzleti előrejelzés erejében, a jövőbeli bevételek előrejelzésében.
A piaci előrejelző volt az új bölcs és a technokrácia mint az emberiség bajainak megoldására szolgáló kollektív eszköz ragályos volt. A tervezés új mantrává vált és a nagyon különböző ideológiák számára lehetővé tette, hogy értelmet adjanak annak, ami ezután következik.
De hogyan egyeztethető össze a jövő racionális megtervezésének ez az impulzusa a demokrácia nyitottságával és a benne rejlő bizonytalansági elvvel❓
Úgy tűnik, hogy ellentmondásban áll. Ahogy White írja:
"Az emberek preferenciáinak stabilitását feltételezni annyit tesz, mint elvitatni egy olyan politikai folyamat értékét, amely arra törekszik, hogy megváltoztassa azokat".
A demokrácia egyik definíciója, amelyet Adam Przeworski politológus ajánlott fel, olyan rendszer, amelyben a választásokat nem lehet utólag megváltoztatni vagy előre megjósolni. Néhány dolgot a véletlenre kell bízni, ha egy demokrácia méltó akar lenni a nevéhez.
Itt válik különálló és lényeges dimenzióvá White hangsúlyozása az aspirációs jövőképek hasznosságáról.
Ha mindent a szakértői tervezésre vagy az árjelzésre bíznánk, a képzelet világa gyorsan elszegényedne. Társadalmi jelzéseinket racionális tervezőktől és előrejelzőktől vennénk.
Bár White nem említi őt, a néhai Erik Olin Wright szociológus több évtizedes kutatási programja a "valódi utópiákról" tanulságos.
Wright soha nem tévesztette szem elől, hogy merész, de elképzelhető kifejezésekkel fogalmazzon meg egy olyan holnapi világot, amely a mai pragmatikus realitásokban is gyökerezik, négyszöget bezárva a vágyakozó hosszú távú játék és az itt és most elfogadása között.
White rendkívül meggyőzően érvel a jövő kritikus fontossága mellett a demokratikus projekt sikere szempontjából.
De amikor arra próbál választ adni, hogyan lehetne a jövőt újragondolni, elemzése kevésbé meggyőző.
Úgy tűnik, hogy a progresszív választók elidegenedésétől való félelmében bűnös abban, hogy felhígítja a leglényegesebb pontjait, miközben a régi ideológiai politika visszatérését hirdeti.
Amikor White megpróbál javaslatot tenni a jelenlegi vészkorszakból kivezető útra, nosztalgikus baloldalinak kezd hangzani.
A forradalmi pártok visszatérése mellett szóló, egy jövőbeli projekt iránt erősen elkötelezett kérése nemesnek hangzik, de végső soron irreális, ahogyan azt az is bizonyítja, hogy könyvében nem találunk javaslatokat arra vonatkozóan, hogyan lehetne létrehozni ezt a kollektív ideológiai projektet. Az elmúlt évtizedekben az ideológiai politika spontán feltámadása az alkímia baloldali változatává vált.
White legfontosabb javaslata egyben a legkevésbé inspiráló is.
🔵 Szerinte az egyetlen módja annak, hogy kikerüljünk a vészhelyzet politikájának csapdájából, ha szembeszállunk mind a klímabaloldal, mind pedig a “nagy csere” jobboldal apokaliptikus vonzerejével.
Alexis de Tocqueville volt az egyik első, aki azt állította, hogy a válságról szóló diskurzus minden valódi demokrácia anyanyelve.
📍 Azt állította, hogy a demokratikus politikának drámára van szüksége.
"Ahogy közeledik a választás" - jegyezte meg Tocqueville a Demokrácia Amerikában című klasszikus útirajzában - "az intrika egyre aktívabbá válik, az izgalom pedig élénkebbé és szélesebb körben elterjedté. Az egész nemzet lázas állapotba kerül. ... Amint a szerencse kimondja ... minden megnyugszik, és a folyó, amely az egyik pillanatban még túlcsordult, békésen visszatér medrébe".
⚡️ A demokrácia tehát úgy működik, hogy a normálisat katasztrofálisnak állítja be, miközben azt ígéri, hogy minden válság leküzdhető, így a katasztrófát normálisnak tünteti fel.
A demokratikus politika úgy működik, mint egy országos terápiás ülés, ahol a választók szembesülnek a legrosszabb rémálmaikkal - új háború, demográfiai összeomlás, gazdasági válság, környezeti borzalom -, de meg vannak győződve arról, hogy hatalmukban áll elhárítani a pusztítást.
Más szóval, a demokratikus politika lehetetlen az előttünk álló problémák túlzott túldramatizálása és elbagatellizálása közötti tartós ingadozás nélkül.
❗ A választások elveszítik meggyőző erejüket, ha nem sikerül meggyőzni bennünket arról, hogy példátlan válsággal állunk szemben, és hogy hatalmunkban áll elhárítani azt.❌
Ezen a ponton a klíma-baloldal már nem a demokrácia barátja - nem azért, mert tévesen ítéli meg a globális felmelegedés egzisztenciális veszélyét, hanem azért, mert apokaliptikus diskurzusa megakadályozza a demokráciát abban, hogy megtalálja a szükséges megoldásokat.
Ahogy White meggyőzően érvel:
"A véglegesség érzése, amely a mai világot betölti,
központi eleme annak változékonyságának".
Ebben az összefüggésben érdemes összehasonlítani az 1970-es évek atomellenes mozgalmát a mai kihalási lázadással.
Az atombomba apokaliptikus hatását nem lehet túlbecsülni. A második világháború hamvaiból feltápászkodó világ számára a bomba az elképzelt világvégét jelentette.
🔶 De politikai szempontból a nukleáris katasztrófa megelőzése sokkal könnyebb volt, mint az éghajlati katasztrófa megelőzése.
A nukleáris katasztrófa megelőzéséhez elég volt, ha a szovjet és amerikai vezetők tartózkodtak a végső fegyver bevetésétől. Nem volt idődimenzió.
A siker az volt, hogy a két szuperhatalom vezetőit meg kellett győzni arról, hogy mit ne tegyenek. Egy nukleáris katasztrófában szinte az egész emberiség egyszerre hal meg.
Nem így van ez egy klímakatasztrófa esetében. Ez hosszabb időt vesz igénybe. Legalábbis kezdetben lesznek nyertesek és vesztesek.
A sikert pedig nem az fogja mérni, hogy megmondjuk a vezetőknek, mit ne tegyenek, hanem az, hogy meggyőzzük őket, hogy tegyenek meg bizonyos dolgokat, anélkül, hogy feltétlenül konszenzus alakulna ki arról, hogy mi az, ami működhet.
Míg tehát a nukleáris katasztrófával való fenyegetés sikeresen mozgósított egy olyan globális választ, amely politikai sikert jelentett, fennáll a veszélye annak, hogy az éghajlati vészhelyzet fatalizmust és demobilizációt eredményezhet.
A katasztrófának ez a banalizálása az egyetlen módja annak, hogy a demokrácia működőképes legyen.
Végső soron ez White fontos és szükséges következtetése is, amelyet ő maga is szégyenlősen támogat. Ahogy Frank Kermode irodalomkritikus érvelt:
https://archive.nytimes.com/www.nytimes.com/books/00/06/25/specials/kermode-ending1.html
"A válság a pillanatról való gondolkodás módja
és nem magának a pillanatnak a velejárója".
A válságról és a katasztrófáról alkotott apokaliptikus nézeteink a világ értelmezésének, érthetővé tételének módjai.
White úgy diagnosztizálja a nyugati demokrácia mai, ténylegesen létező rendszerét, mint amely kimerült a politikai képzeletben.
A diagnózis helyénvaló, de közelebbről meg kellene vizsgálnunk azokat a kulturális tényezőket, amelyek ezt a kimerültséget okozták.
Reinhart Koselleck, a német szellemtörténész annyiban segít ebben, hogy mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy
a modernitás a "tapasztalat tere" és a "várakozás horizontja" közötti dialektikában határozható meg.
Ám az utóbbi időben ismét valami radikális dolog történt létünk mindkét dimenziójával.
🔥 Az emberiség közelmúltbeli kollektív vándorlása a virtuális valóságba újradefiniálja, hogyan értelmezzük a tapasztalatot.
Van-e háborús tapasztalatunk, ha számtalan órát töltöttünk háborús játékokkal a számítógépünkön, vagy ha vallásos módon követtük a máshol zajló háborúkról szóló tudósításokat?
📍 Ugyanakkor a saját halandóságunkkal kapcsolatos elvárásaink drámai átalakuláson mennek keresztül.
Lehet, hogy elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor a nemzetek kezdenek halandónak tűnni, miközben az egyének nem szívesen veszik természetesnek saját halandóságukat?
Talán nyugodtan állíthatjuk, hogy a nyugati társadalmak változó demográfiája, öregedése és zsugorodása a politikai képzelet kimerülésének egyik tényezője.
🔴 Vajon a gyakran gyermektelen fiatalabb generáció ugyanúgy tekint a jövőre, mint ahogyan a korábbi generációk a gyermekeik életére összpontosítottak?
A nemzetállam csökkenése a Nyugat nagy részén nem felelős-e legalább részben a jövő hanyatlásáért?
A kollektív képzelet, különösen a kollektív demográfiai képzelet, választási rokonságban áll-e a nemzetállammal?
És kollektív képzeletünk tehetetlensége nem függ össze azzal a ténnyel, hogy egyesek számára, különösen a Szilícium-völgyben lakók számára a halhatatlanság egy olyan projekt, amelyet a közeljövőben kell megvalósítani?
Egyes tájékozott megfigyelők úgy vélik, hogy az a személy, aki 200 évig fog élni, már megszületett.
Ebben a perverz paradox értelemben az apokalipszis miatti aggodalmat az táplálja, hogy reméljük, örökre elmarad. Világi világunkban az apokalipszis egyszerűen a saját halálunkat jelenti.
Ahogyan a modern egyén feltalálása előfeltétele volt a demokrácia megjelenésének az újkorban, úgy az egyéni halhatatlanság reménye jelzi a kollektív álmok végét. Sokan egyetértenének Woody Allennel, amikor kifejtette:
https://www.goodreads.com/quotes/1066-i-don-t-want-to-achieve-immortality-through-my-work-i
"Nem a munkámmal akarom elérni a halhatatlanságot; a halhatatlanságot azzal akarom elérni, hogy nem halok meg.
Nem a honfitársaim szívében akarok tovább élni; a lakásomban akarok tovább élni".
Az eltűnő jövő talán a legkritikusabb eleme a demokrácia jelenlegi válságának.
De ezt nem lehet leküzdeni pusztán azzal, hogy több demokráciát szorgalmazunk.
És bár White talán nem kínálja a szükséges válaszokat, de valami még fontosabbat és régóta esedékeset tesz azzal, hogy felteszi a helyes kérdéseket.
Írta: Ivan Krastev, a bulgáriai Szófiában működő Liberális Stratégiák Központjának elnöke és Leonard Benardo, a Nyílt Társadalom Alapítványok vezető alelnöke.
A teljes cikket fordította és szerkesztette, képekkel, linkekkel kiegészítette: A VilagHelyzete alapító szerkesztő újságírója
Forrás és eredeti cikk címe: Foreign Policy: Democracy Has Run Out of Future - The underlying reason for the West’s democratic crisis may be a lost sense of open-ended time.
✅ Ha úgy érzitek, érdemes lenne a jövőben is készíteni és olvasni a VilagHelyzete anyagait, minden segítséget és támogatást igyekszem meghálálni! Köszönöm!
🔴 Hogy ezek a lapok üresek maradnak-e vagy az év minden napján meg tudnak telni információkkal, tudásanyaggal, ez rajtatok is múlik és hozzá tudtok járulni a fejlesztésekhez is!